Blog

Hungarikumok

A debreceni páros kolbásszal, az alföldi kamilla virágzattal, a fröccsel és a bajai halászlével együtt már 54 igazán magyar dolog miatt lehetünk büszkék és emlegethet bennünket a nagyvilág. Azután ott vannak a sport, a film, a tudomány, a művészetek stb. terén elért sikereink is. Mégsem tartozunk az optimista, örömteli és önbizalommal teli nemzetek közé… Miért?

Nőnek születni…

Bárcsak fiú lennél, akkor minden könnyebb lenne – mondta az anyuka egy csodaszép, fürtös hajú kislánynak, aki valószínűleg/hál istennek nem értette a szavak lényegét. Nem derült ki a rövid monológból, hogy ha ez tényleg így történt volna, az a szülő vagy a gyerekek számára jelentene előnyt, de a szavak a fülembe égtek és zsigerből tiltakoztam magamban.

Lehet másképp!?

Hetek óta hiába várnak a gyertyáim a kád szélén és a színezős könyvem a fotelem mellett. Ellenben ledobott edzős táska, félrerúgott cipők jelzik az előszobában, hogy itt valaki mindig nagyon siet. (hogy a vérnyomásomról, reggeli tükörbéli arcomról ne is beszéljünk.) Minek, miért és megéri? Sokszor felteszem magamnak a kérdést. A válaszaim költőinek bizonyulnak, de azt biztosan tudom, nincs ez így jól.

Életünk hősei

A hősöket mindig bámulatos képességek birtokosaiként képzeljük el: falat másznak, medvével küzdenek, kamiont húznak el minden erőlködés nélkül. Számos díj, világhírnév és csillogó élet tulajdonosai. De mi van azokkal, akik ugyanígy erejükön felül teljesítenek nap mint nap, minden elismerés, köszönet nélkül, sokszor önzetlenül a háttérben maradva? Sok ilyen embert ismerünk, csak annyira természetesnek vesszük a teljesítményüket, hogy fel sem tűnik, mennyire nagyszerűek.

Valami igazi, régi, téli

Gyermekkorom egyik egyszeri és felejthetetlen élménye, amikor tanyán elő nagyszüleimhez igyekeztünk és a város határától tatám lovas szánnal vitt tovább bennünket. A táj egyetlen, óriási hófehér dunna volt és teljesen néma, csak a lovak szerszámain szóltak az apró csengettyűk. A történésből ma már mindenre csak nosztalgiával gondolhatok, és ezen az sem segít, hogy most ugyanúgy február van, mint akkor. Semmi sem a régi, még a tél sem – sajnos.

Csak a szokásos

Meghatároznak bennünket és mások ezek alapján alkotnak véleményt rólunk. Van, amit otthonról hozunk, megöröklünk és olyanok is, amelyeket másoktól veszünk át, vagy az idő folyamán mi magunk alakítjuk ki őket. Ezekből akad, amit büszkén felvállalunk, és olyan is, amiről mi magunk tudunk csak. Előfordul, hogy tudomást sem veszünk róluk, mert annyira természetesek, de néha meg is döbbenhetünk rajtuk, mennyire idegenek tőlünk. A szokásaink az életünk részei, és mindegy hogy viccesen, megrögzötten, teljes komolysággal, ragaszkodva vagy leküzdve, de velük vagyunk önmagunk.

Hahó…!

 A január első munkanapján megjelent égi fehér áldás híre egyből elárasztotta a közösségi médiát. (nagy meglepetésre télen hó esett). Akadt, aki rögtön utálta az egészet, voltak, akik egyből seprűt-lapátot ragadtak, többen az első 1-2 bejegyzés után már unták (még túl sem voltak a karácsonyfás és szilveszteri bulis posztok sokkján), a szülők a fejüket fogták (miért nem a téli szünetben történt), az autósok óvatosra váltottak, a gyerekek pedig önfeledten élvezték a szituációt. Egy biztos: a hóhelyzet senkit nem hagyott hidegen. (már csak a -7 fok miatt sem).

Nem mindennapi fogadalmaink

Kevésbé szeretem a fogadalmakat, mert mihelyt kigondolja/kimondja/leírja őket az ember, máris átérzi a helyzet komolyságát, és a kényszert is a betartására. Az agyunk rögtön végigfuttatja az összes variációt az adott szituáció következményeire és fantáziánk azonnal keresi a lehetséges kiutakra, felmentésekre. Azt is észrevettem, zsengébb koromban bátran mondtam ki nagy szavakat, jól látható jövőkép nélkül. Később sokszor (képletesen) vertem a fejem a falba a döntéseim miatt, de ezt szittya-fajtaként sokáig nem ismertem be látványosan a környezetemnek. (most sem nagyon szokásom). Felmentésemre szolgáljon (korábbi?) naivitásom és sokszor (ma is) hordott rózsaszín szemüvegem.