Hungarikumok

A debreceni páros kolbásszal, az alföldi kamilla virágzattal, a fröccsel és a bajai halászlével együtt már 54 igazán magyar dolog miatt lehetünk büszkék és emlegethet bennünket a nagyvilág. Azután ott vannak a sport, a film, a tudomány, a művészetek stb. terén elért sikereink is. Mégsem tartozunk az optimista, örömteli és önbizalommal teli nemzetek közé… Miért?

Nőnek születni…

Bárcsak fiú lennél, akkor minden könnyebb lenne – mondta az anyuka egy csodaszép, fürtös hajú kislánynak, aki valószínűleg/hál istennek nem értette a szavak lényegét. Nem derült ki a rövid monológból, hogy ha ez tényleg így történt volna, az a szülő vagy a gyerekek számára jelentene előnyt, de a szavak a fülembe égtek és zsigerből tiltakoztam magamban.

Lehet másképp!?

Hetek óta hiába várnak a gyertyáim a kád szélén és a színezős könyvem a fotelem mellett. Ellenben ledobott edzős táska, félrerúgott cipők jelzik az előszobában, hogy itt valaki mindig nagyon siet. (hogy a vérnyomásomról, reggeli tükörbéli arcomról ne is beszéljünk.) Minek, miért és megéri? Sokszor felteszem magamnak a kérdést. A válaszaim költőinek bizonyulnak, de azt biztosan tudom, nincs ez így jól.

Életünk hősei

A hősöket mindig bámulatos képességek birtokosaiként képzeljük el: falat másznak, medvével küzdenek, kamiont húznak el minden erőlködés nélkül. Számos díj, világhírnév és csillogó élet tulajdonosai. De mi van azokkal, akik ugyanígy erejükön felül teljesítenek nap mint nap, minden elismerés, köszönet nélkül, sokszor önzetlenül a háttérben maradva? Sok ilyen embert ismerünk, csak annyira természetesnek vesszük a teljesítményüket, hogy fel sem tűnik, mennyire nagyszerűek.

Valami igazi, régi, téli

Gyermekkorom egyik egyszeri és felejthetetlen élménye, amikor tanyán elő nagyszüleimhez igyekeztünk és a város határától tatám lovas szánnal vitt tovább bennünket. A táj egyetlen, óriási hófehér dunna volt és teljesen néma, csak a lovak szerszámain szóltak az apró csengettyűk. A történésből ma már mindenre csak nosztalgiával gondolhatok, és ezen az sem segít, hogy most ugyanúgy február van, mint akkor. Semmi sem a régi, még a tél sem – sajnos.

Csak a szokásos

Meghatároznak bennünket és mások ezek alapján alkotnak véleményt rólunk. Van, amit otthonról hozunk, megöröklünk és olyanok is, amelyeket másoktól veszünk át, vagy az idő folyamán mi magunk alakítjuk ki őket. Ezekből akad, amit büszkén felvállalunk, és olyan is, amiről mi magunk tudunk csak. Előfordul, hogy tudomást sem veszünk róluk, mert annyira természetesek, de néha meg is döbbenhetünk rajtuk, mennyire idegenek tőlünk. A szokásaink az életünk részei, és mindegy hogy viccesen, megrögzötten, teljes komolysággal, ragaszkodva vagy leküzdve, de velük vagyunk önmagunk.

Hahó…!

 A január első munkanapján megjelent égi fehér áldás híre egyből elárasztotta a közösségi médiát. (nagy meglepetésre télen hó esett). Akadt, aki rögtön utálta az egészet, voltak, akik egyből seprűt-lapátot ragadtak, többen az első 1-2 bejegyzés után már unták (még túl sem voltak a karácsonyfás és szilveszteri bulis posztok sokkján), a szülők a fejüket fogták (miért nem a téli szünetben történt), az autósok óvatosra váltottak, a gyerekek pedig önfeledten élvezték a szituációt. Egy biztos: a hóhelyzet senkit nem hagyott hidegen. (már csak a -7 fok miatt sem).

Nem mindennapi fogadalmaink

Kevésbé szeretem a fogadalmakat, mert mihelyt kigondolja/kimondja/leírja őket az ember, máris átérzi a helyzet komolyságát, és a kényszert is a betartására. Az agyunk rögtön végigfuttatja az összes variációt az adott szituáció következményeire és fantáziánk azonnal keresi a lehetséges kiutakra, felmentésekre. Azt is észrevettem, zsengébb koromban bátran mondtam ki nagy szavakat, jól látható jövőkép nélkül. Később sokszor (képletesen) vertem a fejem a falba a döntéseim miatt, de ezt szittya-fajtaként sokáig nem ismertem be látványosan a környezetemnek. (most sem nagyon szokásom). Felmentésemre szolgáljon (korábbi?) naivitásom és sokszor (ma is) hordott rózsaszín szemüvegem.

Kívánságok

Gyerekkorom egyik kedves műsora volt Tibi bácsié, aki teljesítette a fiatalok érdekes, sokszor elképesztő kéréseit. Ugyanígy szerettem a Mikulásnak és a húsvéti nyúlnak írni levelet, vagy az ismert mese analógiájára agyalni három dolgon, ami nagyon fontos lenne, hogy megvalósuljon. Ahogy cseperedtem, úgy változott az álmok tárgya – általában az ellenkező nemmel, tanulmányokkal, egészséggel kapcsolatban – de ami megmaradt, a folyamatos vágyódás valami jóra, boldogabbra, sikeresebbre. A kívánságaink tökéletes tükröt mutatnak elénk: hol tartunk, mi hiányzik, mit szeretnénk, kik vagyunk, mit gondolunk. Az új esztendő küszöbén pedig visszapillantó is, mit értünk el a tavalyi elhatározásainkból.

Tökéletlen karácsony

Minden nő ismeri az ünnepek előtti parákat, a nagy logisztikai útvesztőket: lesz-e elég időm kitakarítani a lakást, mi legyen a menü, milyen ajándékot vegyek az anyósomnak, végére jutok-e a feladatlistáimnak és a végén hullafáradtan befekszem a karácsonyfa alá (amit ki vesz, visz haza, díszít fel stb.). Ezzel szemben plakátokról, reklámokból (nem a tükörből) makulátlan háziasszonyok, csodás díszes házak, isteni ételek, fantasztikus (akár hitelből vett) ajándékok köszönnek vissza ráhangolódásképp. Csak én érzem magam rosszul ettől? Valamit biztosan nagyon rosszul gondolok, hogy nem ez lenne a lényeg? Tényleg a tökéletességről kell szólnia az egésznek?

Az élet napos oldala

Mondják, mindig ott kellene járni. Akkor is, ha hideg van, ha fénytelen az évszak és akkor is, ha ezt semmi nem indokolja. Érzem, hogy ezt kellene; mert boldognak és elégedettnek érezném magam és simogatná a lelkem is. Viszont inkább olvasom, mint látom, többeknek sikerül is. Kérdezem, ezt hogyan teszik? Bűvös varázsigék, technikák, vagy jó szem és személyiség kérdése az egész? Netán, tanulható, vagy egyszerűen csak van, akinek mindig összejön minden?

A szavakon túl

Megsimogathatnak, tönkre tehetnek, mosolyt csalhatnak az arcunkra, ütésre is alkalmasak, széppé varázsolhatnak és tettekre inspirálhatnak. Tulajdonképpen mindenre használhatjuk őket. Hangulatunktól, helyzettől és a másiktól és még ezernyi tényezőtől függ, melyiküket és miért mondjuk ki, milyen sorrendben, mely hatást remélve. Bármit megtehetünk velük, azzal a felelősséggel, hogy ha elhangzottak, többé már nem tudjuk semmissé tenni őket. Kimondott szavaink távlatokat is nyithatnak, de falakat emelni is képesek – tehát olyan képesség birtokosává tesznek bennünket születésünktől kezdve, amelybe sokszor bele sem gondolunk.

Időre várva

Az egész életünk várakozásban telik. Várunk a megállóban, a rendelőben, hogy hazajöjjön a gyerekünk, elmúljon a betegség, kapjunk egy jobb állásajánlatot, megtaláljuk az igazit, hétvége legyen, hogy végre boldogok legyünk. A várakozás egy olyan hinta, ami átlendít időn, téren, a rossz dolgokon, előrevisz – de csak a következő állomásig, helyzetig, új álomig. Egyszerre párhuzamosan is, minden év- és napszakban tesszük és sokszor nem is tudatosítjuk, annyira természetes. Pedig nem szeretjük; mert lelassít, nyugalomra int és önismeretre tanít. Inkább idegesítő helyzetként éljük meg, mert a világ is azt sugallja, pörögjünk ezerrel és nincs időnk azon gondolkodni, milyen jó várni.

Az életet választotta – igaz történet alapján

Daganat. Méghozzá rosszindulatú. De radikális műtéttel szinte biztosan meg fog gyógyulni – mondta az orvos. A lány hallotta a szavakat, de nem fogta fel azokat. Egészen addig a pillanatig azt hitte, egészséges. Eszébe sem jutott, hogy vele ez megtörténhet. Rá egyáltalán nem jellemző módon, nem tudott szólni egy szót sem, csak azért küzdött, hogy a feltoluló könnyeit visszatartsa. Hallgatta az orvos szavait: mit kell tenni, mik a lehetőségek és hogy nem lehet tudni miért, de ez van, és hogy ezt ő sem gondolta – de nem értett semmit. Csak annyit fogott fel, hogy egy pillanat alatt megváltozott az élete.

Munkahelyen, boldogan?

Életünkből 90 ezer órát töltünk munkahelyen, (szóval az otthon után ez a második legfontosabb helyszínünk), de a statisztikák szerint, a dolgozóknak csak egyötöde érzi azt, hogy örömet okoz neki az a tevékenység, amivel foglalkozik. Tehát, az emberek 80 százaléka – ha nem is totál boldogtalanul, de nem inspiráltan – gyakran lélekölő munkával, jobbra és másra vágyva, olykor alig várva a munkaidő végét éli le a mindennapjait. Belegondolva, ez nagyon gáz. Kell és lehet valamit tenni? És egyáltalán, hol a hiba a gépezetben?

Fitt-lesz tapasztalataim

Már gyerekként is nagyon mozgékony voltam, anyukám szerint soha sem tudtam kitartóan egy helyben maradni. Így, viszonylag sokáig büntetlenül be tudtam vágni egy zacskó csipszet, vagy egy pár szelet vajas-mézes kenyeret, mondjuk egy jó Claire Kenneth könyv olvasása közben. (Ez az idő rég a ködbe veszett – a ponyva illúziókkal együtt -, de megmaradt a finom falatok iránti szenvedélyem.)

Elmúlik

Néhány napos kényszerű kórházi tartózkodásom alatt, pár óra különbséggel voltam szemtanúja egy szobában születésnek és halálnak. Ami leginkább megérintett a történésekből, nem a fájdalom vagy az öröm érzései voltak, hanem azé a végtelen természetességé, ahogyan a dolgok összekapcsolódtak. Bármilyen furcsa, azt gondoltam ezekben a pillanatokban, hogy rend van a világban.

 

Szomszédok

Na nem a retro teleregény (amit egyébként imádtam és ha tehetem, belepillantok az ismétlésekbe), hanem maga a kőkemény valóság: közösségi létünk fontos szereplőiről van szó. (Hacsak nem vonultunk el remetének.) Nem választhatjuk meg őket, tehát azt mondhatjuk, bizonyos értelemben a családtagjaink. Különösen igaz ez akkor, ha társasházi lakosok vagyunk. Az együttélés ezen formája nagyon sok tapasztalattal gazdagíthatja napjainkat. Minden irányból részesedünk egymás életéből, a zajokból jól ismerjük a másik szokásait, hobbijait, időbeosztását és olykor intim pillanatoknak vagyunk akaratlanul is fültanúi. Bár bizarr szimbiózis olykor, de kétségtelenül megvan a lakótelepi térnek a maga varázsa is.

Csajos kipuf(f)ogó

„Biztos nő ügyetlenkedik előttünk, szemüveggel és kalapban”, „Ha holnap kocsival leszel a városban, akkor otthon maradok”, „Vettem ma gumifa magot-holnapra kihajt, jöhetsz felénk” – bizonyára már minden hölgytársam volt szenvedő alanya hasonló férfi poénoknak. (Hogy nem tudunk rajta jót nevetni?) Miért van az, hogy a nők, akik komoly logisztikával élik a napjaikat és remekül eligazodnak a bürokrácia, gyermeknevelés, háztartás és munkahely útvesztőiben, épp a forgalomban kell elveszettnek érezniük magukat?

Mi a baj a könyvekkel?

Szerintem a könyvolvasás a legjobb dolgok közé tartozik az életben. Számomra a nyomtatott könyv a magamra fordított idő luxusát, a csendet és olyan belső kalandozást jelent, amit nehéz lenne mással pótolni. Egy legutóbbi felmérést tanulmányozva viszont rájöttem, egyre kevesebben osztják a véleményemet. Az utóbbi húsz évben felére csökkent a könyvet olvasók száma; és az is kiderült, szabadidőnk csupán 2%-át erre a tevékenységre. Állítólag mennyiségileg nem olvasunk kevesebbet, de mást és más formában. Mi a baj a könyvekkel?