A Clio Kötetek sorozatában jelent meg Marosvári Attila történész-levéltáros Vérengzés Apátfalván (1919. június 23-24.) című könyve, amely a rekvirálás, a lázadás és a megtorlás eseményei mellett számos – magyar és román – narratívát is felvonultat, de az elhurcoltak kálváriáját is bemutatja.

1919. június 23-án reggel mintegy kétszáz elkeseredett apátfalvi parasztember meglepetésszerű rohammal szétkergette a községükben rekviráló román katonákat. Az első összecsapásnak két magyar és három román áldozata volt. Aznap délután román katonai alakulatok vették körbe a Csanád vármegyei községet, és tisztogató akcióba kezdtek. Lázadókat keresve házról házra jártak, és kíméletlenül agyonlőttek mindenkit, akiben ellenséget láttak. A két napon át folyó megtorló katonai műveletnek harminc halálos áldozata lett, további kilenc apátfalvi pedig a vérengzéssel összefüggő okok miatt vesztette életét, közülük ketten később, romániai fogságban. A megtorlás részeként nyolcvanhat embert előbb Békéscsabára hurcoltak, majd többségüket Romániába vitték, ahol katonai bíróság elé állították őket. Az utolsó elítéltek csak 1924-ben térhettek haza.

De mi történt valójában Apátfalván? Mi váltotta ki a románok véres megtorló akcióját? Marosvári Attila történész-levéltáros zömmel eddig ismeretlen források alapján mikrotörténeti alapossággal, szinte óráról órára rekonstruálja az eseményeket. Fény derül az apátfalviak lázadását kiváltó kíméletlen rekvirálás részleteire, a helyiek ellenszegülésére és a községben rekviráló román katonai alegységek megtámadására, majd a brutális kegyetlenséggel végrehajtott megtorlás részleteire. A szerző bemutatja az apátfalvi áldozatok halálának körülményeit, a község totális kifosztását, a helyi lakosság kollaborációját, az elhurcoltak kálváriáját, majd az események utóéletét és máig ható emlékezetét.

A könyv az eseményeket nem önmagukban, hanem a magyarországi román katonai megszállás kontextusába helyezve vizsgálja, kijelölve egyúttal az apátfalvi események helyét a megszállás rendszerében. A kötet számos új és fontos adalékkal egészíti ki e mindmáig kevéssé kutatott és feldolgozott időszakkal kapcsolatos ismereteket.

– olvasható a könyv hátlapi ajánlójában.

A szerzőtől megtudtuk, hogy a téma kutatása egy véletlennek köszönhető, ugyanis két évvel ezelőtt, a Magyar Nemzeti Levéltár adatgyűjtést végzett a Budapesten újraállított nemzeti vértanúk emlékműve kapcsán.

– Én az 1919-es tanácsköztársaság és az idegen megszállás Csanád vármegyei áldozatainak névsorát próbáltam összegyűjteni, ekkor botlottam bele az apátfalvi román vérengzés problematikájába, ahol az áldozatok számával kapcsolatosan egymásnak ellentmondó adatokat találtam, és egy történész számára ilyenkor mindig komoly kihívás, hogy megvizsgálja, melyik adat lehet a hiteles – emelte ki Marosvári Attila.

Mindezt kétéves, szisztematikus és alapos kutatómunka követte, melynek eredményeként megszületett a könyv, amely főként – a Makóra visszakerült – Csanád megyei levéltári iratanyagokra támaszkodik, de számos más forrást is vizsgál. Mint megtudtuk, nagyon fontos információkat kapott a szegedi ellenforradalmi kormány irataiból, hiszen időben az események egybeestek a kormány működésével. Gróf Károlyi Gyula miniszterelnököt ráadásul a lázadás előtti napokban meg is keresték az apátfalviak, hogy segítséget kérjenek a rekvirálás kapcsán, amely a helyiek ellenállását, majd a vérengzésbe torkolló román megtorlást kiváltotta.

A Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárában található iratanyag mellett különösen fontos forrásnak számított egy a Hadtörténeti Levéltárban fellelhető peranyag is.

– Egy Fazekas Imre nevű, 1936-ban Kecskeméten szolgáló főtűzmester peranyagáról van szó, akiről kiderült, hogy magyar ember létére, román szolgálatban az 1919. június 23-i apátfalvi vérengzés egyik fő elkövetője volt – mutatott rá a történész. Mint hozzátette, az apátfalvi Maros-híd védelmére a románok még 1919 májusában egy granicsár, azaz határőr alakulatot rendeltek ki, ennek parancsnoka volt a Kecskeméten szolgáló apátfalvi katonák által később felismert Fazekas, aki ellen az ő feljelentésükre büntetőeljárást indítottak, s akit a szegedi katonai törvényszék életfogytiglanra ítélt.

– Fazekas peranyaga azért érdekes, mert a vizsgálat idején számos apátfalvit kihallgattak, és a kihallgatási jegyzőkönyvekből olyan adatok, információk kerültek elő, amelyek segítettek pontosítani a vérengzés lefolyását, történetét, az áldozatok halálával kapcsolatos információkat. Ha ez a véletlen nem lett volna, hogy éppen Fazekas Imre volt az apátfalvi lázadás megtorlásának az egyik, elfogott és bűnvádi eljárás alá helyezett szereplője, akkor nagy valószínűséggel hiányosabb lett volna a könyvanyaga – árulta el.

A szerző megpróbálkozott a romániai források feltárásával is, hiszen az apátfalviak lázadását a Tiszántúlt megszállva tartó románok elviselhetetlen mértékű rekvirálása váltotta ki, s a fegyveres akciójuk román oldalon halálos áldozatokat követelt. A megtorlás súlyossága is ezzel állt összefüggésben, ennek pedig nyoma kellett maradjon a román megszálló szervek iratai között is.

Gheorghe Mărdărescu tábornok, az erdélyi csapatok főparancsnoka rendelete a Tiszántúl hadműveleti területté minősítéséről, 1919. május 12.

– Arra vonatkozóan vannak adataim, hogy Romániában valóban folyt büntetőeljárás a lázadókkal szemben. Összesen 86 apátfalvit hurcoltak el először Békéscsabára, ahonnan egy részüket 1919 novemberében szabadon engedték, ötvenhat embert viszont Gyulafehérvárra szállítottak, majd közülük 27 embert továbbvittek az óromániai Craiovába. Az enyhébb büntetésben részesülőket ugyanis a gyulafehárvári bírósági ítélet után különböző időpontokban hazaengedték, míg a komolyabb bűnökkel vádoltakat Craiovában újra katonai bíróság elé állították, ahol még a gyulafehérvárinál is súlyosabb ítéleteket kaptak – folytatta.

Kiemelte: ezek a peranyagok biztosan megvannak a román levéltárakban.

– Egészen pontosan azt is tudom, hogy a Pitești-i román katonai levéltárban van legalább  egy olyan iratcsomó, amely az apátfalvi lázadás elleni román hadbírósági eljárás anyagait tartalmazza, de nem fértem hozzá ehhez az iratanyaghoz. Közvetítő útján próbáltam hozzájutni, de azt a választ kaptuk, hogy mivel ez az anyag még nem feldolgozott, kutatók számára egyelőre nem áll rendelkezésre – osztotta meg a kutatást nehezítő tapasztalatát Marosvári Attila.

A történész érdeklődésünkre elmondta, bár a román nyelv ismerete nélkül nehéz kutatni a román szakirodalmat, az események román narratívájából az derül ki, hogy a románok a magyarországi megszállás történetét egyfajta, a Nagy-Románia létrehozásához kapcsolódó hősies cselekedetként, illetve az itteni bolsevizmus ellen szükséges harcként írják le, tehát a történteket mindmáig egy nagyon pozitív és sikeres eseményként tüntetik fel, amelynek nyilvánvalóan voltak áldozatai, de ezek az áldozatok csak járulékosak veszteségek voltak. Ennek okán az apátfalvi brutális megtorlásnak éppúgy, mint a hasonló magyarországi román vérengzéseknek gyakorlatilag semmilyen nyoma nincs a román szakirodalomban. Ellenben van néhány forrás, amelyben megemlékeznek az apátfalviak lázadásáról, de csupán azért és annyiban, hogy az itteni eseményeknek román áldozatai is voltak.

– A magyar narratíva viszont nagyon érdekesen változott. 1919 nyarán történt a lázadás, a románok kivonulása pedig a térségből csak 1920 március végén, tehát kilenc hónappal később következett be. Volt idejük tehát a megszállóknak, hogy kiéljék a bosszújukat, nem csupán az apátfalviakon, hanem a környező települések lakóin is. Éppen ezért a kortársak az apátfalvi lázadást többnyire elítélték, értelmetlennek, sőt károsnak tartották. Így nyilatkozott erről 1919-1920-ban Petrovics György makói polgármester vagy Tarnay Ivor Csanád vármegyei helyettes alispán is. Ők, miként a környék lakói is úgy élték meg az eseményeket, hogy rosszabbodott a helyzetük az apátfalviak lázadása miatt, agresszívebb lett a románok itteni viselkedése, elszaporodtak a lakosságot ért atrocitások és önkényeskedések, s akkor az volt az álláspontjuk, hogy az apátfalviak lázadása nélkül Makó is és a környékbeli települések is könnyebben átvészelhették volna ezt az amúgy sem egyszerű időszakot. Ebben egyébként lehet némi igazság – véli Marosvári Attila, aki egy készülő, újabb munkájában a Csanád megyei, és tágabban, a tiszántúli román megszálló hatóságok működését, az itteni berendezkedésük jellegzetességeit, egyebek között a románok által elkülönített megszállási zónák sajátosságait kezdte vizsgálni, így van összehasonlítási alapja.

– A megszállás idején keletkezett károk tekintetében Makó és környéke országos összevetésben is kirívó helyen szerepel, hiszen voltak olyan országrészek a Tiszántúlon is, ahol jóval kisebb károk keletkeztek. Az apátfalvi lázadás miatti bosszúnak valóban lehetett ebben szerepe. Ugyanakkor azt is világosan látni kell, hogy a románok a bolsevizmus leverésének ürügyén két ok miatt szállták meg a magyar területeket. Egyrészt azért, hogy amennyire csak lehetséges, nyugatra tolják az akkor létrejövő Nagy-Románia határait, ha nem is a Tiszáig, ahogy a közbeszéd tudja, de legalább az 1916 augusztusában nekik ígért bukaresti titkos szerződésben szereplő határvonalig, melynek egyébként része lett volna Csanád vármegye teljes területe is. Másrészt azért, hogy azokat a területeket, melyeket képesek voltak megszállni, de nem volt esélyük arra, hogy az országukhoz csatolják, a lehető legalaposabban kifosszák, a lehető legtöbb értéket, ipari, mezőgazdasági és közlekedési gépet, eszközt, berendezést, mezőgazdasági terményt és alapanyagot elhurcoljanak.

A Makói Újság 1920. április 18-i számának címoldala a vérengzésről

Mint a szerző kiemelte, ez a kifosztás valamilyen mértékig az apátfalvi lázadástól függetlenül is bekövetezett volna. A kérdés az, hogy a lázadás rontott, vagy nem rontott a helyzeten?

– Ezt a kérdést válaszolta meg a Petrovics- és a Tarnay-féle narratíva, hogy igen, a lázadás rontott a környékbeliek helyzetén. Ez a narratíva aztán a románok kivonulását követően, 1920 végétől megváltozott. Ebben nagy szerepe volt Horthy Miklós kormányzónak, aki 1920. augusztus 30-i makói látogatásakor elsőként, soron kívül találkozott az apátfalviak képviselőivel, akik azért járultak elé, hogy segítségét kérjék a még Romániában fogva tartott lázadók kiszabadításban. Horthy, bár konkrét segítséget nem ígért, ekkor – a korabeli sajtó híradása alapján – olyan dicső cselekedetként minősítette az apátfalviak románokkal szembeni kiállását, amely „Magyarország történetében örök időkre aranybetűkkel lesz felírva”– idézte fel Marosvári Attila a kormányzó szavait.

A történész kiemelte: ezzel és ekkortól változott az apátfalvi események megítélése negatívról pozitív előjelűvé, amiben közrejátszhatott az is, hogy időben is távolodtunk a megszállástól, és a Horthy-rendszernek szüksége volt a hősies ellenállás identitáserősítő példáira.

– Horthy mégiscsak a legmagasabb közjogi méltóság volt. Álláspontja közvéleményformáló erővel bírt, így az apátfalvi lázadás ügye, mintegy addigi lokális esemény hirtelen egy új, országos kitekintésű narratíva része lett. Példa arra, hogy lám, voltak olyanok, még ha kevesen is, akik szembe mertek szállni a román megszállókkal. Ettől kezdve az apátfalvi lázadás már egyértelműen pozitív megítélést kapott – mutatott rá.

Az apátfalvi községi elöljáróság, Lukács Béla községi jegyzővel az élen az 1920-as évek második felében igyekezett ezt a kedvező visszhangot a község javára felhasználni. E célt szolgálta az a javaslata, mellyel Apátfalva lakóit kollektív vitézi címmel szerette volna elismertetni, a községet pedig a „Vitéz Apátfalva”, pontosabban „Vitézapátfalva”-ként kívánta átneveztetni. A vitézi rendet Horthy kormányzó javaslatára a húszas évek elején alapították, s a vitézi címmel azokat a személyeket – főként gazdaembereket – ismerték el, akik elkötelezett magyarságukkal és antikommunizmusukkal az akkori rendszer leghűbb támogatói voltak, s akik korábbi hősies cselekedeteikkel kiérdemelték ezt a megkülönböztető elismerést. A vitézi rend alapszabálya azonban csak egyénekről szólt, egy település összességének kollektív elismeréséről nem, így ezt a címet az apátfalviak többszöri próbálkozás ellenére sem kaphatták meg, noha a községbeliek emlékezetében máig él a „Vitéz Apátfalva” cím birtoklása – szögezte le a kötet szerzője.

A Makói Független Újság beszámolója a vérengzésről, 1920. április 18.

Később azonban a lázadás résztvevői mégsem maradtak elismerés nélkül, az 1940-es évek elején a román megtorlás áldozatainak és a román fogságba hurcoltak nagyjából felét a nemzetvédelmi kereszt kitüntetés odaítélésével jutalmazták. Az áldozatok, illetve az addig elhunytak nevében a hozzátartozók vehették át a kitüntetést.

1945 után az apátfalvi románellenes lázadás kapcsán is új korszak, az elhallgatás időszaka kezdődött. A román megszállás mindennapjait politikai okok miatt érdemben nem kutatta és nem is kutathatta senki, bár természetesen ez az időszak is megjelent a történeti összefoglaló munkákban, és egy-egy helyen még az apátfalvi lázadást is megemlítették, sőt helytörténeti kiadványokban is lehetett „kényesebb” adatokkal találkozni a román megszállás brutalitásaival és kíméletlenségével kapcsolatban, de a téma alapos, monografikus feldolgozására esély sem nyílt – mutatott rá Marosvári Attila.

– Az apátfalvi vérengzés körülményeit az 1989/1990-es rendszerváltást követően sem dolgozta fel senki, inkább csak a Horthy-korszakban megjelent publikációk újraközlése történt meg különböző kiadványokban, mindenféle alaposabb forráskutatás nélkül. Mindemellett a román megszállás átfogó feldolgozásával is adós még a történeti kutatás, bár az erre irányuló munkák már megkezdődtek, többek között a könyvemet megjelentető Clio Intézet munkatársai jóvoltából– fogalmazott a történész-levéltáros.

– Mielőtt én hozzákezdtem a kutatáshoz, a szakirodalomban 38-tól 61-főig terjedt a vérengzés áldozatainak száma. Ahány történész érintette az eseményt, annyi számot adott meg, mert senki sem vizsgálta a témára vonatkozó levéltári forrásokat, sőt az állami és egyházi halotti anyakönyveket sem, amelyek a legkézenfekvőbb forráshelyek lettek volna – szögezte le a szerző, aki ezekből a forrásokból számos információt nyert a kötethez.

– Nekem most az volt a feladatom, hogy lehetőség szerint egy korszerű történetírói megközelítéssel, egyfajta mikrotörténészi alapossággal rekonstruáljam az események legvalószínűbb forgatókönyvét, pontosítsam az áldozatok számát, rögzítsem a haláluk körülményeit, és tárjam fel az elhurcoltak kálváriáját, mert arról szinte szó sem esett mindeddig, hogy 86 apátfalvit a megtorlás idején elhurcoltak a községből, és a romániai bírósági eljárások révén voltak olyanok, akiket 15-20 évi börtönre ítéltek. Az utolsó apátfalviak egyébként 1924-ben, tehát 5 évnyi fogvatartás után, egy magyar-román hadifogolycsere-egyezmény kapcsán szabadultak ki – avatott be a részletekbe.


A négy utolsó, még román fogságban lévő apátfalvi által a fogságuk helyéről hazaküldött címértesítők, 1923. április

 – A látszat és a feldolgozott téma ellenére az nem egy helytörténeti munka – hangsúlyozta Marosvári Attila. – Sokkal inkább a magyarországi román katonai megszállás történetének egy olyan mikrotörténeti megközelítésű feldolgozása, amely segít megérteni és megismerni, mi és hogyan zajlott Magyarországon ebben az időszakban. Apátfalva ennek a megszállásnak egy szomorú, egyben különleges fejezete. Azért különleges, mert bár megtorló vérengzést számos esetben végrehajtottak a román megszálló csapatok a hadműveleti időszakhoz kötődően, elég itt Köröstárkányra, Fegyvernekre, Nyírkátára, Kunhegyesre vagy Monorra gondolni, olyan vérengzés, amely a hadműveleti időszakon kívül, kvázi „békeidőben” folyt, alig néhány esetben fordult elő. Az apátfalvin kívül magam ezek közé sorolom az 1919 tavaszi erdélyi sóvidéki, vagy az 1919 júliusi hódmezővásárhelyi vérengzést, bár ez utóbbi megint csak egy sajátos eset volt, hiszen itt úgy végeztek ki a románok 56 embert, hogy ők gyakorlatilag nem is csináltak semmit. Ez egy megfélemlítési akció volt, amelynek kíméletlen levezénylője, mit tesz a véletlen, Fazekashoz hasonlóan szintén egy román egyenruhába bújt magyar ember volt.

– A „békeidőben” végrehajtott tömeges erőszakesemények alacsonyabb száma pontosan azt támasztja alá, hogy a románok nem azért jöttek Magyarországra, hogy vérengzéseket hajtsanak végre – ez nem is állt érdekükben a párizsi békekonferencián folytatott területnövelő erőfeszítéseik miatt –, hanem azért, hogy területet szerezzenek, vagy amit nem tudtak megtartani, azt a lehető legalaposabban kifosszanak. Ahol viszont szembeszálltak a helyiek a rekvirálásnak nevezett rablással, ott gátlástalanul, haladéktalanul és azonnal a legbrutálisabb megtorlást alkalmazták, ahogyan ez Apátfalván történt – szögezte le Marosvári Attila.

A megtorlás áldozatainak számára áttérve a történész elmondta, hogy az 1919. június 23. reggeli apátfalvi harcoknak két helybeli halottja lett, valamint ekkor három román katona vesztette életét, akiket elfogtak, és a feldühödött tömeg agyonvert. A lincselésben asszonyok is részt vettek. Meghalt továbbá egy román tisztet szállító magyarcsanádi kocsis is, akit még hajnalban egy apátfalvi lázadó lőtt meg, nem tudni, szándékosan, vagy csak véletlenül. 

A három román katona halálát még aznap és másnap brutális megtorlás követte, amely 30 apátfalvi életét követelte, de voltak rajtuk kívül is áldozatok: négy ember a megtorlás napjaiban öngyilkos lett. Közülük egy ember a kifosztása miatt, két fő pedig azért, mert újabb kihallgatásra rendelték őket, miután már egy korábbi kihallgatáskor brutálisan megverté kmindkettőjüket, és a további kínzások elkerülése miatt inkább sajátkezűleg oltották ki az életüket. Talán harmadikként közéjük tartozhatott Szabó Nyíri Péterné is.

– Az asszonyt azért vették őrizetbe, mert ő volt az, aki a kertjén át menekülő egyik román katonát vasvillával fejbeverte, így az üldözői utol tudták érni, és szabályosan meg tudták lincselni. Szabó Nyírinét utóbb a granicsárok szálláshelyén felakasztva találták meg. Ezt a szerencsétlen asszonyt öngyilkosként tartják számon a halotti anyakönyvek, ezért én is ekként kezelem, de a halála teljesen bizonytalan – fogalmazott a történész, aki szerint nagyobb az esélye annak, hogy őt valójában a Fazekas Imre által vezetett önbíráskodó granicsárok ölték meg, a román tisztek hallgatólagos jóváhagyásával, de ezt bizonyítani utólag már aligha lehetséges. Fazekasék egyébként hasonlóan brutális körülmények között még számos más apátfalvit is kivégeztek.

– De voltak más áldozatok is. Egy embert néhány nappal később a fogságból menekülése közben gyilkoltak meg a románok, egy másik helybeli pedig e napokban ismeretlen körülmények között veszítette élet. Róla csak azt tudni róla, hogy Magyarpécskán leszúrták, amikor az Apátfalváról elrabolt marhákat terelte Románia felé. A községi emlékezet őt is a vérengzés áldozatai között tartja számon, így magam is ezt tettem, bár halála körülményeiben sok a bizonytalanság. Egyértelműen a megtorlás áldozatai közé sorolható Lichter Mór zsidó gépész is, bár ő elvileg természetes úton, szívrohamban halt meg. Halálának közvetlen kiváltó oka azonban a megtorlás idején történt kirablása, tönkretétele volt, tehát a kirablása és a halála között közvetlen ok-okozati összefüggés volt. További két apátfalvi később, a gyulafehérvári fogság idején hunyt el, ismeretlen körülmények között. Így, mindenkit beleszámítva, a vérengzés közvetlen és közvetett áldozatainak száma 41 fő volt – összegezte az áldozatok számát a könyv szerzője.

Marosvári Attila érdeklődésünkre elmondta, a könyv kiadását követően is foglalkozik a témával, hiszen ennek az időszaknak a kutatása még sok feladatot ad a történészeknek. Egy készülő új munkájában elsősorban Csanád vármegyére fókuszálva a Tiszántúl román megszállási zónáinak sajátosságait vizsgálja, ami azért fontos kutatási terület, mert a román katonai megszállás egy az eddigi ismeretekhez képest jóval összetettebb rendszer volt, és a megszállás területi különbségeire, a megszállási zónák elkülönítésére a történettudomány még nem fordított kellő figyelmet. Kutatása reményei szerint számos újdonsággal szolgálhat majd az időszak alaposabb megismeréséhez.

Marosvári Attila munkája úgynevezett e-könyvként jelent meg, így nyomtatott formában egyelőre nem hozzáférhető. A könyv a Clio Intézet honlapjáról bárki számára az alábbi web-helyről ingyenesen letölthető: https://www.clioinstitute.hu/cliokotetek

A könyv borítója


Borítókép: Haller István vallás- és közoktatásügyi miniszter főhajtása az apátfalvi temetőben a vérengzés áldozatai előtt, 1920. június 21-én. Képes Krónika, 1920. június 22., 1.

A levéltári iratok és a Makói Újság lelőhelye: Magyar Nemzeti Levéltár Csongrád Megyei Levéltár Makói Levéltár
A Makói Független Újság lelőhelye: József Attila Városi Könyvtár és Múzeum, Makó
A Képes Krónika lelőhelye: Arcanum Digitális Tudománytár

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on google
Google+
Share on linkedin
LinkedIn
Share on pinterest
Pinterest