Olykor nagyon nehéz meghúzni a határokat.

Egyre gyakoribb tapasztalás, hogy nagyon vékony mezsgye határolja úgy általában a privát szférát. De ugyanígy a személyes kompetenciákat, a saját döntéseket, az életteret, amelyben otthonosan mozognánk. Mintha mostanság sokaknak köze lehetne mások magánéletéhez, rátermettségéhez, feladatköréhez, munkájához, úgy általában mindenhez. Nyilván nincs, de akadnak szép számmal, akik elég bátrak ahhoz, hogy hozzászóljanak állapotokhoz, helyzetekhez és kézbe vegyék a másik sorsát, főleg a közösségi oldalakon. Alapvetően az, hogy véleményünk van valakiről, egy történésről, levonjuk a tanulságait, próbáljuk elkerülni a hibáit, tanulunk belőle, teljesen rendben van. Valahogy mindig az az érzésem, hogy a megosztás mikéntje és stílusa a banánhéj, amin könnyen el lehet csúszni. És annak megítélésén, hogy kell-e beavatkoznunk, s ha igen, azt milyen módon tegyük.

Mindannyian szeretünk beszélgetni, információt szerezni és igyekszünk nyitottnak maradni a világ dolgaira. Könnyű a pletykálkodás, kíváncsiság, hüledezés talajára tévedni. De az mindig jó kontroll, hogy eljátszunk a gondolattal, vajon szemtől-szemben is felvállalnánk-e, ami megfogalmazódott bennünk. A másik pedig, hogy tudnunk kell: csak nekem, vagy neki is fontos lenne az, amit közölni szeretnék. Mint tudjuk, a véleményünk mindig rólunk tanúskodik, és nem a másikról szól, sokszor el sem ér hozzá.  Ezért sem árt megfontoltnak lennünk.

Nyilván nem mostani problémáról van szó, nagyapám több bölcsessége is vonatkozik a témára, mint a „nincs könnyebb a szónál, fiam” és „mindig azt nézd, hogy ki mondja”. Nagy igazságok, amikre a mostani online világban még inkább kell emlékeztetnünk magunkat. A személytelenség, a háttérben maradni tudás bátorítója lehet a kritikus hangoknak, a közösségi kontroll hiánya felerősítheti önmagunk előtérbe helyezését. A bezártság kiéhezetté tehet bennünket a világ apró-cseprő dolgaira is, az ingerszegény környezet pedig hajlamosíthat, hogy mások dolgaival foglalkozzunk a sajátunk helyett. Természetesen fontos és értékes ügyekért mindig ki kell állnunk, és a fentebb leírtak nyilván nem érintik a segítő, együtt érző, jó szándékú vagy akár építő visszajelzéseket, amelyekből egyértelmű a pozitív hozzáállás. Bár a másikat itt sem szabad figyelmen kívül hagyni.

Sokszor fájóan hiányzik a kulturált párbeszéd, a mások iránti őszinte kíváncsiság, a jóindulat.

Mondhatnánk, ilyen a világ. De rajtunk is múlik, milyen lesz.

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on google
Google+
Share on linkedin
LinkedIn
Share on pinterest
Pinterest