A protestáns egyházak október 31-én a reformáció kezdetét ünneplik, november első napjai pedig minden keresztény ember szívét meghatják: már eltávozott szeretteinkre emlékezünk. Stefán Zoltánnal, a Makó-újvárosi református közösség lelkipásztorával beszélgettünk életről, halálról és feltámadásról őszutó alkalmai kapcsán.

– Mindenszentek ünnepe és Halottak napja teli vannak személyes érzésekkel, amelyek az elmúlásra irányítja a figyelmünket.

– Kimegyünk a temetőkbe, letisztogatjuk szeretteink sírját, koszorúkat és virágokat viszünk rájuk, mécseseket helyezünk el. Emlékezünk azokra, akik ma már nincsenek közöttünk, és ilyenkor annyi minden felelevenedik bennünk. Mindenekelőtt próbáljuk felidézni elköltözött szeretteink arcvonásait, és amikor esetleg azt érzékeljük, hogy arcuk már csak elmosódva jelenik meg lelki szemeink előtt, akkor elszomorodunk. Majd felelevenítjük a jellemvonásaikat: hogyan beszéltek, hogyan mozogtak, milyen érzések határozták meg életüket. És minden bizonnyal az is eszünkbe jut, hogy milyen nagy mérhetetlen fájdalom uralkodott el rajtunk akkor, amikor szembesülnünk kellett azzal, hogy többé már nem lesz kinek a kezét megfogni, nem lesz kit átölelni, s nem lesz kihez szólni sem.

– Emellett számtalan felkavaró gondolat is lehet bennünk.

– Ahogyan az emlékeinkbe elmerülünk, egy adott ponton általában feltesszük azt az örökös kérdést, hogy vajon fel fog-e majd támadni? Vajon most hol van? Ezek a kérdések minket is foglalkoztatnak. A pogányságra érvényes volt Pál apostol jellemzése: „…nincs reménységük”. A vigasztalás Jézus Krisztus halálában és feltámadásában van. Ez a garanciája annak, hogy „az Isten is előhozza azokat, akik elaludtak, Jézus által és vele együtt”- olvassuk a Szentírásban. Ezért mondja nagy nyugodtsággal Pál, hogy ne bánkódjatok az elhunytakért, mert Krisztus értük és értünk is meghalt, de megmutatta az örök emberiségnek azt, hogy a halál után van élet Isten akaratából. Talán többen vannak még olyanok, akik nem elégednek meg ennyivel, ezért második gondolatként a hit erejére figyeljünk oda.

– A hangsúly ezek szerint azon van, hogy hiszünk-e.

– Most itt, ebben a pillanatban Isten felénk intézett kérdése ugyanez: hiszed-e azt, hogy van feltámadás? A sírban lévő angyal az asszonyoktól is azt kérdezi: Miért keresitek a holtak között az élőt? Nincs itt, mert feltámadott! Hiszed-e ezt? Ha nem, akkor a temetőjárásunk nagyon üres és reménytelen lesz. Eljövünk, és tétlenül szemléljük, hogy hozzátartozónkat belehelyezték valamikor a sírba, de onnan már nincs kiút. De ha hisszük, hogy van feltámadás, akkor azt mondja az apostol, hogy az Úrnak az angyala majd el fog jönni, riadót fúj és akkor mindenki tudni fogja azt, hogy itt az idő, és az Úr elé kell állni.

– Mit tud azok számára tanácsolni, akik reménytelenséggel és fájdalommal látogatnak a temetőbe?

–  Vannak emberek, akik azt mondják, hogy az idő gyógyítja a sebeket, annak előre haladtával egyre könnyebb lesz a gyász terhe is. Ezzel szemben a hívő ember tapasztalata, hogy mindez az Istennel való kapcsolat, a belé vetett hit mélységének függvénye. Ennek megfelelően a vigasztalódásnak is megvannak a fokozatai. Vigaszt és megnyugvást csak magunkon kívül, az Istenben találunk. Ahogy Augustinus egyházatya mondta: „Nyugtalan a mi szívünk, amíg meg nem nyugszik Tebenned.” Engedjük egyre közelebb szívünkhöz igénket, s adjon teljes megnyugvást számunkra Pál apostol tanácsa: „mert ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadt, az is bizonyos, hogy Isten az elhunytakat is előhozza Jézus által, vele együtt.”

(A képek az újvárosi református temetőben rendezett kegyeleti alkalmon készültek, 2021. november 1-jén.)