A hétvége, amikor élettel telnek meg a temetők.

Talán már mindenki átélte annak a szépségét, amikor az est leszállta után ezernyi kicsi gyertyaláng varázsolja mesebelivé a sírkerteket és fényben ragyogtatja azt. Hitbéli meggyőződésből vagy szép szokásból gyújt mindenki mécsest azokért, akikre lehet minden nap gondol, de ilyenkor mindenképp. Ez a pár nap felszítja az emlékezést és talán egy kis gyógyírt is jelent azokra a fájdalmakra, amikről sokszor beszélni sem lehet, de a virágok, a koszorúk és a fények szavak nélkül is kifejezik az üzenetünket. Leginkább azt, hogy amíg mi élünk, nem felejtünk és fontos számunkra, hogy ezt nyilvánvalóvá is tegyük. Gyakori temetőlátogató vagyok, nem csak ünnepnapokon. És tudom, sokan járnak ki a szeretteikhez akkor is, ha nincs alkalom, de örömről, bánatról vagy fontos eseményről kell beszámolniuk, vagy csak azért, mert jólesik. Van, akinek ehhez nem kell a fizikai közelség, de ez nem jelenti azt, hogy számára ne maradt volna fontos az elveszített személy.

Sokfélék lehetnek az útjaink, mások a hagyományaink és az emlékezés módja is, viszont közös a veszteség fájdalma, az elmúlással való szembesülés és az eltelő idő, amire a temetők mindig felhívják a figyelmet. A sírkertek csendje ugyanakkor megbékélést is jelent a tudattal, hogy egyszer minden véget ér, csak az egymásnak adott szeretet és jóság örök, ami felett még a halálnak sincs hatalma. A másiktól kapott szavak, az együtt átélt események és emlékek olyan minták, amitől egy sírlap sem választhat el. Lezárulnak fejezetek, véget érnek emberi életek a természet rendje vagy tragédiák nyomán, de mindig azoké a lehetőség, akik maradnak, hogy a szívükben és a gondolataikban hordozzák tovább elhunyt szeretteiket. A fájdalom, a hiány örök lesz, és nem pótolja senki azt, akit elvesztettünk. Az idő csak abban segít, hogy ezzel megtanuljunk élni.

A temető is nekünk fontos, élőknek. A mi ragaszkodásunkról, a tiszteletünkről, a gyökereinkről, saját magunkról szól. A folyamatról, aminek mi is részesei vagyunk. Amiből gyerekként csak a gyertyagyújtás izgalma ragadott meg és a hatalmas krizantém-fejek, a családi találkozások és beszélgetések az ősök nyughelyeinél. És amibe az idővel emlékek tolultak, gondolatok életről és halálról, amiből elhatározások születettek a mostanra. A szándék, hogy megéljük a pillanatokat, hogy figyeljünk az időre és azokra, akikre még tudunk. A hála a létezésünkért, az egészségünkért, hogy szerethetünk, és viszont is szeretnek minket.

És a reményért, hogy mindig kezdődhet is valami.

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on google
Google+
Share on linkedin
LinkedIn
Share on pinterest
Pinterest