A változásról és a ritmusról. Szekeres Anna blogja

Nem is értem, hová tűnik el folyamatosan az idő: annyira peregnek a hónapok, hetek és benne a napok, hogy szinte észre sem vesszük őket. A boltokban már lassan karácsonyira vált minden, de bennem még nyári utózönge van. Egyelőre még a reggeli borzongást és az egyáltalán nem kedvelt hideg és eső kombót próbálom megszokni. Tudom, lesz ez még rosszabb, de még keménykedem otthon: a fűtést csak azért se kapcsoltam még be. Majd kopik bennem az ellenállás, de egyelőre próbálom lelkileg is utolérni azt, amit a testem és a külvilág már jelez.

Változás van, de én még maradnék. Mondjuk, mint otthon, amikor oviba kellett menni, vagy utána, amikor az iskola következett. Vagy, amikor azt akartam beadni anyunak, hogy nem kell a szorzótáblát megtanulni, mert már mindent tudok. És amikor jobb lett volna gyereknek lenni vihogós kamasz helyett, vagy másra bízni a döntést, mi legyek akkor, amikor még én sem tudtam. Sokszor halogattam volna azt, amiben biztos voltam, hogy nem lehet. Ám az, amit akkor éreztem, csak futott azután, amit vártak tőlem és utóbb már én is magamtól. Nem szokatlan folyamat ez, a hétköznapi rutin sokat elvesz a magvas gondolatokból és a nyugis pillanatokból. A megállók hiánya pedig abból, hogy helyzetekre csodálkozzak, megünnepeljek, vagy adott történést feldolgozzak és tudatosítsak. Mindig azt hiszem, van még idő, lesz még idő mindenre.

Szerintem sokan vagyunk így ezzel, ezért érdemes lenne megkérdezni az előbb járókat, végül tényleg minden összejött-e, vagy csak azt vették észre, hogy elmúlt szinte az élet úgy, hogy mindig vártak valami jobbat, csendesebbet és egy kis állandóságot. Hogy olyan fontos dolgokat tanultak közben, amit később csak korrigálni kellett, és nem elölről kezdeni mindent. És a napok nagyjából ismert mederben folytak és nem fenekestül fordult fel mindig. Meg volt biztonság és kapaszkodók is, amik továbblendítettek és megtartottak egy időre legalább. Magamon azt vettem észre, hogy a változás gépezete az életkor előrehaladtál mintha fel is gyorsult volna. De lehet, hogy mindig is így pörgött, csak én bírtam jobban a strapát és az ezzel járó stresszt. Vagy nem is gondoltam abba, mi is történik, spontánabbul és gyorsabban reagáltam és nem jelzett a testem se, hogy jó lenne visszavenni már.

Sokszor érzem úgy, többet akar tőlünk a világ, mint amire képesek vagyunk. Talán ez így volt és lesz mindig és a fejlődéshez kell ez is. De a lényeg azért mégis az lenne, ha tudnánk, mi mit szeretnénk.

Az idő meg csak kifogás.

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on google
Google+
Share on linkedin
LinkedIn
Share on pinterest
Pinterest