Az ősz és vele együtt egy új iskolai tanév, tele várakozással és reményekkel.

Gyermekkoromban mindig nagy izgalommal töltött el a tanévkezdés; augusztus közepétől már lestük, hogy az iskola kapuján kint vannak-e már az információk: mikor lesz a tankönyvosztás, az ünnepség. A legszuperebb a készülődésben a beszerző körút volt, amin az összes szükséges kelléket megvásároltuk szeptemberre. Ennek egyik legfontosabb állomása az írószer bolt volt, nagyon örültünk tesómmal az új eszközöknek, annak, hogy mindketten választhattunk új csomagoló papírokat, és rá trendi vignettákat. Azután külön délutáni program volt a tanszerosztás után, hogy ezekbe burkoljuk be a füzeteket, könyveket, sőt külön nejlon borítást is tettünk rá, természetesen, miután fel is címkéztük őket.

Varázsa volt a nyomdaillatnak, a ropogós lapoknak és a még üres, kitöltésre váró feladatoknak. Ilyenkor mindig végigpörgettem, mi lesz az év anyaga, az érdekesebb történetekbe beleolvastam, próbálgattam, mi hogyan fog férni a táskámba, az új tolltartóm kincseit rendezgettem. Még minden előttünk állt: tiszta és hiba nélküli volt, annak izgalmával, hogy bármi megtörténhet, és valami új is kezdődik megint.

De a régi tanárokkal, az ismert közeggel és a nyáron alig látott osztálytársakkal. A tanévkezdés legbiztosabb jele volt mindig, hogy augusztusban egyre többször találkoztam diákokkal, akiket a szünidő a családi házban, a mezőgazdaságban vagy a nagyszülőknél talált és nem volt sem módja, hagyománya, sem ideje a találkozásnak.  A technika meg maximum a levelezést engedte meg, telefon és egyéb eszközök hiányában. De talán éppen emiatt volt várt és örömteli a találkozás szeptemberben, és az élménybeszámolók közt sem volt nagy különbség, mert a lehetőségek is közel azonosak voltak.

Lehet, hogy ilyen típus vagyok, de gyerekként soha nem lelkiztem azon, hogy kezdődik az iskola, vagy, hogy eltelt a nyár. Felnőttként már sokkal jobban megviselnek a váltások, az új ritmus és a másfajta kihívások. Az a könnyedség és nyugalom, ami régen ösztönösen bennem volt, hogy mindig minden rendben megy az útján, tele lett közben izgalmakkal, feszültséggel, határidőkkel és fáradtsággal.

Ugyanígy, több bennem a nosztalgia az elmúlt dolgok iránt és a szorongás is az ismeretlentől. Míg régebben mindig siettettem volna az időt, teljen gyorsabban és vele együtt az évek is, most már inkább behúznám a féket és tartanék a kezemben egy-egy szép pillanatot, hogy ne múljék még el. De amíg a tanulós időszak alatt csak a teljesítményre koncentráltam, a mai fejemmel talán már egy kicsit jobban megélném a nebulóság örömeit is: a találkozást, a jelenlétet, a programokat, az együtt és a suliban töltött időt is. A mostani digitális/hibrid világban már érezzük, mekkora kincsek ezek is.

És egészséges lenne az egyensúlyt is tartani: felismerni egy helyzetben azt is, ami jót tartogat nekünk. És kicsit többet bízni, magunkban is, hogy rajtunk is múlik, miként alakulnak a dolgaink.

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on google
Google+
Share on linkedin
LinkedIn
Share on pinterest
Pinterest