Gyereknek lenni jó. Mindegy hány esztendős az ember. Szekeres Anna blogja

Ahogyan telik az idő, úgy vágyik egyre vágyott állapottá az, hogy legyen kihez még hazamenni, megosztani a történéseinket, bajainkat és örömeinket. Olyan magától értetődően beszélni, mint senki mással. Leginkább pedig érezni azt, hogy van, vannak, akik feltétel nélkül szeretnek bennünket azóta, amióta megszülettünk, történjék bármi is. Akik büszkék ránk és velünk izgulnak, ha kell, még ha sokszor nem is mondják ki, vagy nem éreztetik velünk. Aggódnak értünk, féltenek bennünket úgy is, ha már felnőttünk és inkább már mi vagyunk azok, akik óvjuk és védelmezzük őket. Akik mindig segíteni szeretnének, olyankor is, ha már kevéssé tehetik meg, és igazából főként mi vállaljuk a munkák embert próbálóbb részeit.

És persze sok minden nem gördülékeny, sőt egyre döcögősebb. Legyen szó a napi rutinról, a közös nevezőről, a kommunikációról vagy a saját elképzelésekről. A tapasztalat sokszor összecsap az ifjontibb hévvel, amit azért legvégül mindig elsimít a tisztelet és a szeretet. Türelemre persze egyre nagyobb szükség van, mindkét oldalon. Mert elesettnek, gyengének vagy betegnek látni azt, azokat, akik korábban erősek, energikusak és bátrak voltak, nem könnyű. És nyilván nekik ezt megélni, szintén nem. Különösen, ha fontos a büszkeség, vagy nehezen megy a változások elfogadása és nem tudják megfogalmazni pontosan a számunkra, hogy igazán mi is fáj nekik legbelül. Csak sejtjük, hogy az eltelt idő és elengedése mindazoknak a dolgoknak, amik korábban fontosak volt, értelmet adtak egy napnak, hétnek és az életnek. Ha meg tudjuk beszélni, az sokat segít, ha pedig már nem engedi valami, akkor pedig a belátás és a tisztelet fog.

Sokat és egyre többet kell emlékeztetnünk magunkat, hogy a pillanatokat nem állíthatjuk meg, nem zárhatjuk a kezünkbe, és nem biztos, hogy mindig lesz egy újabb lehetőség jóvá és helyre tenni egy rosszul sikerült találkozást, egy kimondott meggondolatlan szót. Aminek a terhe aztán nyomaszthat bennünket és elkísérhet, amíg élünk. Közben pedig harcolunk mindennel, a fáradtságunkkal, a teendőinkkel és önmagunkkal: lelkiismeret-furdalások és kibukós szakaszok váltják egymást egyre gyakrabban és közben akad néhány gondtalan nap, ami továbblendít és reményt ad. És miközben tudjuk, hogy szerencsések vagyunk, mert él, élnek és vannak nekünk, egymásnak, mégis sokszor kerekedik fölénk a türelmetlenség, a dac vagy a lelkizés régi dolgokon. Amiket jó lenne elengedni, megbékélni és új esélyt adni annak, ami még előttünk áll.

Szükség van napról-napra újrakezdeni, kitartani, erőt venni magunkon és legyőzni azt, ami sokszor fáj, ami elmúlt.

Mert a kapocs örök és elszakíthatatlan, mindegy, hogy tér és idő, az élet történései hogyan formálják azt. Mi ők vagyunk és ők mi. A szívünk érzi a valódit, az igazat és a szépet. És úgy hiszem, egyszer végül minden azzá fog szelídülni bennünk.

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on google
Google+
Share on linkedin
LinkedIn
Share on pinterest
Pinterest