Tudjuk, miről van szó? Szekeres Anna blogja.

Ha a nagyszüleink vagy szüleink korosztályát kérdeznénk meg, valószínűleg nem értenék, mire akarunk kilyukadni. Ők nagyjából még azok a generációk, akiknek már inkább ahhoz kellene hozzá szokniuk, hogy lehetne állandó munka nélkül is élni… De rögtön jönne is a kérdés, hogy akkor minek is, meg mit is lehetne helyette csinálni. Hiszen mindig ebben léteztek és ebben látták a dolgok értelmét: a munkahelyen, a gazdaságban, azután meg otthon is. A tudatos kikapcsolódás, a magukra szánt idő fogalma nem létezett, maguk előtt nem látták mintaként és ezért maguk sem gyakorolták és adták tovább.  Persze, ez nem jelentette a pihenés hiányát, volt tisztelete a vasárnapnak, ami a templomba járás, piacolás és a családi ebédek, de mindenképpen a munka mentesség színterei voltak. A közösségi élményeké, az elnevezésnek abban az értelmében is, hogy általánosan, szinte mindenkinél ez volt a szokás.

Szóval, én-időről nem volt szó, de a „te”-rád figyelekről és a „mi”-rólunk szól alkalmakról mindenképpen. Nálunk ilyenkor volt nagyszülő látogatás, otthoni társasozás, vendégségbe járás, mai kifejezéssel élve, kikapcsolódás. Tényleg más volt, mi a hét többi napja, amit lehetett várni, és ami jó kiindulópontja volt a következő időszaknak.

Talán más is érzi azt, hogy a dolgoknak ez a régi, természetes menete felborult, sokszor vasárnap is dolgozunk, éjszaka is, mindenféle műszakokban és beosztásokban, viszünk munkát haza, vagy képtelenek vagyunk a fejünket kikapcsolni otthon. Mindig rohanunk, elvárások közt ingázunk és az az érzésünk, hogy semmire nincs elég időnk. Leginkább saját magunkra. Igyekszünk végére érni a dolgainknak, helytállni mindenütt, teljesíteni a feladatainkat, aminek az eredményeként sokszor érezzük magunkat kinyúlva és kerülünk abba az állapotba, hogy másra sem vágyunk, csak hagyjanak békén bennünket. És sajnos nem látunk mást magunk előtt, mint a másra, a másokra szánt energiákat és teendőket, de saját magunkat nem. Valahol a saját listánk végén vagyunk, amit a legkönnyebben halogatunk és tolunk félre – valamikorra.

Tehát van ő és ők meg ti idő, és hol vagyok én és hol vagyunk mi?

Az előttünk járókhoz hasonlóan lehet, mi sem tudunk válaszolni a kérdésre, de teljesen más okból. Nekik az adott feltöltődést, elégedettséget, ha a maguk által kitűzött célokat teljesítették, a saját tempójukban; pihenés volt a szabadban vagy a háziállatok közt lenni, a műhelyben bütykölni, este kiülni beszélgetni a szomszédokkal egy dolgos nap után, elégedetten és nyugodtan lezárni a napot a szeretteikkel.

Ami után a mi lelkünk is vágyódik: úgy végezni mindent, hogy abból ránk is süssön jóság, harmónia, megbecsülés és szépség.

Hogy ne csak kezdete és terhe legyen, hanem lelke is a dolgoknak.

És akkor minden idő a miénk lehet.

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on google
Google+
Share on linkedin
LinkedIn
Share on pinterest
Pinterest