Gálaműsorral ünnepli negyvenéves jubileumát a Maros Táncegyüttes pénteken, a Hagymaház szabadtéri színpadán. A jubileumi néptánc gálaműsorról, a felkészülésről, a mögöttük álló negyven évről, illetve a további tervekről Tóthné Döme Mária művészeti vezetővel beszélgettünk.

– Egy gyönyörű jubileum vár önökre, amit egy gálával koronáznak meg. Mivel készülnek ebből a jeles alkalomból?

– Egy olyan dologgal készülünk, amit tulajdonképpen részleteiben fogunk tudni csak bemutatni, hiszen tavaly akartuk az ős-Marosnak a hatvan éves jubileumát is megünnepelni, amit sajnos a vírus miatt nem tudtunk megvalósítani, de lekicsinyítve négy részletet be tudunk ebből mutatni. A második része a műsorunknak az egykori táncosok kedvenc táncaiból egy kis összeállítás, mintegy 30 percben, a szünetet követően pedig a jelen táncegyüttes minden csoportjának egy-egy bemutatójára kerül sor, hiszen másfél éve nem volt színpadon a társaság, és hát egy nagyon nehéz időszakon vagyunk túl. Az érdekessége a dolognak, hogy négy hetet kaptunk erre, amit nagyon megköszönünk, mert lehetőséget kaptunk arra, hogy a felnőttek is bejöhettek a próbaterembe gyakorolni, hogyha ezt nem tudtuk volna megvalósítani, akkor az egész rendezvény dugába dőlt volna, de ilyen formában mintegy két, két és fél órás program lesz látható a közönség, a gyerekek, a szülők és az érdeklődők nagy örömére. Azt gondolom, hogy még ilyen nehéz körülmények között is, de egy méltó lezárása lesz ennek a negyven évnek, amit én ’81-ben elkezdtem.

– Említette, hogy a jubileum mellett mindez azért is rendhagyó, hiszen másfél éve nem állhattak színpadra. Mennyire izgatottak a táncosok, a táncegyüttes tagjai?

– Elmondhatom, hogy nagyon! Az érdekessége a dolognak, hogy azon túl, hogy én rendszeresen nem alszom már, mivel a fizikai fáradtságot ki lehet pihenni, de amikor a motor mindig jár, hogy még mit kellene, és még hogy kellene, és hogyan lehetne még jobban és szebben. Ez a négy hét, az intenzív próbahetek időszaka még jobban összekovácsolt, és én azt látom, hogy mindenki teljes erővel arra készül, hogy ez azért is jó legyen, mert ennyi időt kaptunk rá. Kicsit spannolja a táncosokat, a zenészeket, hiszen régi zenészek is jönnek vissza, akiknek egy része már sajnos nem tud itt lenni, de egy 10-12 fős kibővített zenekar is rendelkezésünkre áll. Mindenki nagyon erőteljesen erre koncentrál most, munkát félretéve, szabadságot kérve, messziről ideérkezve, én azt a nagy figyelmet és lelkesedést látom a csapatban.

– Negyven évet lehetetlen összefoglalni, már ha csak az ember a meglévő díjakra és emlékekre tekint, amelyek a polcokon láthatóak. Mégis, ha esetleg ki lehet emelni a negyven évből egy emléket, ami gyakran, vagy épp a jubileum kapcsán eszébe jut, és kedves emlék, melyik lenne az?

– Nem lehet. Nekem az egész negyven évem arról szólt, hogy én mindig ezt akartam csinálni. Én hétévesen elkezdtem táncolni, ebben az iskolában, ahol most tanítok, ott a bordásfalnál. Én már akkor dirigáltam a többieknek, mindig szólista voltam a táncban, ez volt az első a sok-sok más sportág, énekkar és hegedülés mellett. Megmaradt a tánc végül is. Én egy nagyon erőteljes skorpió vagyok egyébként, szokták mondani, skorpió-boszorkány, az, valóban! Mindig azt vallottam, hogyha kidobtak az ajtón, bementem az ablakon, nem volt megvalósíthatatlan dolog előttem, ezt is bizonyítja, hogy sokan nem hittek ebben a június 18-ában. Rengeteg akadály, a bizalmatlanság, az , hogy mindenki félt attól, hogy mégsem lesz kész. És mondtam, hogy lássuk úgy a dolgot, hogy a jó emberek megérdemlik, hogy egy szép műsort adjanak – és lám, itt van! Ha valaki, én ezt nagyon akartam, sokan mellém álltak és megvalósult a dolog, a Hagymaház segedelmével ráadásul. Nem tudnék kiemelni, hiszen minden szép volt, a nehézségeivel együtt.

– Úgy fogalmazott, hogy ez a jubileum most a negyven év lezárása. Mi a terv a következő negyven évre?

– Ez egy nagyon jó kérdés! A Maros Táncegyüttes megmarad, csak azt gondoltam, hogy ugye megvan a negyven év szolgálati időm, így én a művészetiskolai oktatást átadnám fiatal kollégának. Jöjjön, küzdjön ő is, tegye meg a magáét a következő negyven évben, én pedig úgy gondoltam, hogy visszavonulok, olyan értelemben, hogy nem hagyom abba. Sokan mondták, hogy nem szabad, érzem is, egy kicsit hátrébb vonulok és maradok a táncegyüttesben, a felnőtt csapatoknál; a felnőtt Marosnál és a két senior csapatnál. Azt mondták az öregek, hogy hozzájuk még jó leszek! Ez a kategória megvan, intézem ugyanúgy a pályázatokat, ugyanígy az utazásokat megszervezem, a ruhatárral foglalkozom, a kapcsolataim, amik kiépültek az évtizedek alatt, azokat hasznosítani szeretném, és segítek a kollégának, csak már ne kelljen harminc órát ugrálni, ugyanis a türelem elfogyott. Egy tanítványom mondta, hogy „tudja, hogy maga a legszigorúbb tanár?”, és mondtam, hogy „tudom, kis szívem, de ezt majd egyszer megköszönöd”, hiszen én mindig megköveteltem, amit meg kell, legalábbis úgy érzem, nem voltam egy „matyó hímzés”, mondták a gyerekek, hogy „Mariska néni, azért az úgy ott van!”. Nincs ezzel gond, ez a liberális oktatás nekem egy kicsit laza, én itt már nem szeretem ezt a dolgot. A felnőttek meg azért jönnek, mert nekik ez már örömet okoz, már szabadidő, hasznos elfoglaltságot, az együttlétet, a közösséget erősíti, és a színpadon be tudnak mutatkozni. És ez nekem elég, a három csoport a heti 8-10 órájával bőven elég lesz, és azért még remélem unokáim is lesznek egyszer csak, babázhatok is, szóval majd kitöltöm, azt gondolom!

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on google
Google+
Share on linkedin
LinkedIn
Share on pinterest
Pinterest