Két nemre remélem egyenlő a válasz. Szekeres Anna blogja

Nyugalom, nem matematikai feladványról van szó, bár elég sok fejtörést okozhat annak, aki el szokott néha gondolkodni a világ nagy dolgain. Például, mit kezdünk azzal, ha születtünk férfinak vagy nőnek és az a képzet van a fejünkben, hogy igazából nem ez a fontos.

Hisz az élet a lényeg, ami tényleg egy csoda és benne vagyunk mi, akik esélyt kaptunk arra, hogy kihozzuk magunkból azt, amit lehet.  Ehhez kapunk eleve egy közeget és járjuk azt az utat, amire először terelgetnek bennünket, később pedig azt, amire az ambícióink és vágyaink hajtanak. Közben éljük a napjainkat, barátkozunk, ismerkedünk, csalódunk, örülünk, sikeresnek vagy éppen egy rakás szerencsétlenségnek érezzük magunkat. Keressük a társunkat, pipálgatjuk a bakancslistánkat, kicsit pihenünk, sokat dolgozunk, vannak elképzeléseink, mit szeretnénk elérni, mitől lennénk elégedettek vagy akár boldogok is. Először rólunk gondoskodnak, azután mi másokról, végül újra rólunk, közben meg folyamatosan logisztikázunk és ritkán álmodozunk. Hajtunk a mindennapokban, remélve, hogy lesz idő, mikor majd pihenhetünk is majd. És abban is bízunk, hogy visszanézve, több lesz abból, amit megvalósítottunk, mint amit kihagytunk, meg mindegy, hogy mennyit bíztak ránk, de amit tudtunk, megtettük. Ami pedig nem sikerült, talán okkal történt. Ha voltak hibák is, lehet, nem szándékosan és nem rosszat akarva, de a legjobbat remélve történt.

Gondolhatjuk tovább is, a tartalom ugyanaz mindenkinél, nemtől függetlenül. A megélések, a történések, a nagy sorsfordulók, a próbák, a helyzetek. A forgatókönyv adott, a karakterek is, a lelkesedés ugyanaz, de a cselekmény sokszor úgy bonyolódik, hogy a főszerepből mégis csak statisztának érezhetjük magunkat. Nőkkel gyakran beszélgetve, mindez nem ritkaság. Például, ha már induláskor megkapta, hogy „csak lánynak” született, vagy egy olyan párkapcsolatba sodródott bele, ahol csak másodrendű lehet, vagy a munkahelyen tapasztalja, hogy ugyanazért a munkáért kevesebb megbecsülést kap. De ugyanígy azok az anyák, akik a családjuknak élve, „nem csináltak” karriert ugyanúgy pellengérre kerülhetnek, mint azok, akiknek nem született gyermekük, mert „önzők”.

Bizonyára a férfiaknak is megvannak a saját megéléseik és fájdalmaik. Elismerem, erről kevesebbet tudunk. Ami viszont biztos, hogy sokkal többet bántjuk egymást és kevesebbet beszélgetünk, mint kellene. Tiszteletről, kölcsönösségről, segítségről, emberi dolgokról.

Lehet, hogy utána sem értjük majd teljesen egymást. De találhatnánk közös pontokat. Azután talán elindulna valami… a világban is.

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on google
Google+
Share on linkedin
LinkedIn
Share on pinterest
Pinterest