Néha nehéz az egyensúlyt tartani. Szekeres Anna blogja.

Talán más is volt/van olyan helyzetben, amikor azt érezte, egyre több, vagy túl sok területen kell helytállnia egyszerre; a terhelés mennyisége pedig folyamatosan nő. Elképzelhető, hogy ez természetes folyamat következménye is: az életkor előrehaladtával lassabban és kevesebbet tudunk teljesíteni, vagy az eltelt idő és a megszerzett rutin miatt már nem is akarunk teperni és bizonyítani másoknak. Tudatosabban vállalunk egyre kevesebbet vagy már csak a számunkra fontos dolgokkal akarunk foglalkozni. Ezzel nincs gond, csak akkor, ha ezt nem sikerül jól kommunikálni a külvilág, esetleg a hozzátartozók felé, akik nem értik, aggódnak és tennének valamit ellene. Az érintetten kívül talán nekik a legnehezebb elengedni a korábbi hajtós korszakot, az akkor ismert energikus, mindent teljesítő munkavállaló képét és tudomásul venni, hogy semmi sem tart örökké, és egyszer mindannyian belassulunk majd (ha megérjük).

Addig pedig, ha nem tehetjük meg, hogy teljesen magunk osszuk be a teendőket, kénytelenek vagyunk a tőlünk telhető módon alkalmazkodni a kihívásokhoz. Ez bizony néha kőkemény lehet, ha például generációs présbe kerültünk a gyerek és a szülői elvárások oldaláról. Nyilván függ lelki alkattól, ambíciótól, generációtól és élethelyzettől is, hogy ezt hogyan tudjuk feldolgozni. Inspirált korszakainkban szinte mindent bírunk és nincs akadály előttünk, kevésbé szerencsés együttállásban pedig a legalacsonyabb léccel is alig boldogulunk…

És változóak a motivációink is, kezdetben elég csak a lelkesedés, azután az is, amiből és ahogyan megélünk, végül marad csak az egészség, amit őrizni szeretnénk. A túlfeszített periódusokban is persze gondolunk erre, de akkor még meg se kottyan, később nyomot hagy, de még orvosolgatjuk, s ha szerencsések vagyunk, akkor ezzel viszonylag sokáig el is boldogulunk. Mert mindent szeretnénk, érezzük még magunkban a tüzet, adva van minden és miért gondolnánk a távolinak tűnő befejezésre.

Amire pedig kellene. Korosztályos csapda, hogy egyik oldalról azt halljuk, minek törődünk azzal, mi lesz 20-30 év múlva, a másik partról meg az elő-takarékosságra, az öngondoskodásra hívják fel a figyelmünket. Legyen bárhogy: ésszel és (erő) beosztással muszáj élni. Utólag kár lenne azt levonnunk, hogy nem érte meg. És ehhez legalább magunkkal és most kell őszintének lennünk. Valójában mit, miért és hogyan akarunk. Ha ez megvan, akkor „már” csak igent vagy nemet kellene mondanunk.

Sajnos az élet nem mindig könnyíti meg a dolgunk.

Megoldandó feladatból, eldöntendő kérdésekből, elvárásból mindig lesz bőven.

Hogy csak sok, vagy sokk lesz végül, azért rajtunk is múlik.

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on google
Google+
Share on linkedin
LinkedIn
Share on pinterest
Pinterest