Ünneplünk… vagy mégsem?

Szerencsésnek tartom magam, hogy a hagyományokat tisztelő, jeles alkalmakról megemlékező családba születtem és így természetes számomra, hogy egy-egy ünnepnek nem csak szabadság íze, de tevékeny, jelenléti része is van. Persze, ezen kívül sok múlik azon is, hogy érzelmileg miként kötődünk egy kiemelt eseményhez. Nekem a Pünkösddel kapcsolatban régi és kivételes emlékeim vannak.  A Húsvét utáni ötvenedik napról van egyébként szó, egy mozgó ünnepről a naptárban, amely az idén május utolsó előtti vasárnapjára és hétfőjére esik. Utóbbit sokan a munkaszüneti jellege miatt ismerik és szeretik, de emiatt talán még közbeszéd és várakozás tárgya. Alapvetően vallási tartalmú az alkalom, a Szentlélek kiáradásáról és ajándékairól emlékezik meg az egyház, harmadik legfontosabb ünnepeként az esztendőben. Hagyományosan ekkor tartanak a templomokban bérmálásokat, ami korábban nagy eseménynek számított egy fiatal életében; a szép ünnepségre, amelyen maga a püspök szolgáltatja ki a szentséget, komolyan készült a bérmálkozó és a családok is.

Az egyházközség pedig díszítéssel tisztelte meg az eseményt; Makón egyedi és nagyjából harminc éves hagyománya van a templom kapujának virágokkal való felékesítésének. De amíg korábban ezt egy nagyobb csapat végezte, mostanra csak egy lelkes kis csoport viszi a szokást tovább. Természetesen lélekben és virágokkal sokan hozzájárulnak a munka sikeréhez, ami egy valóban szemet gyönyörködtető bejáratot jelent – két napig. A rövid időtartam egyébként sem meglepetés Pünkösd kapcsán; a legények régen ekkor mérték össze ügyességüket különböző feladatokban és a legjobb „királyként” mindenféle ceremóniára hivatalos volt és ingyen is ihatott a kocsmában, míg tartott az uralkodása. De szép szokás volt, hogy az udvarló fiú a barátaival összefogva, szerelmének bizonyítékaként ilyenkor szalagokkal díszített májusfát is állított a neki tetsző lánynak az udvarán.

Olykor még lehet házaknál látni az ünnep táján, hogy a lakók virágokkal díszítik fel a kerítésüket vagy a kapujukra tesznek kisebb csokrokat a kert éppen nyíló növényeiből. Nem véletlen, ha piros rózsa is kerül közéjük, hiszen ez a szín jelképezi a Szentlelket, a (bazsa)rózsa pedig, amit szokás pünkösdiként is nevezni, éppen ekkortájt borul virágba.

Nagyapám szívesen énekelt, és jeles alkalmakon is mindig eszébe jutott felidézni egy-két nótát, amit nem biztos, hogy pontos szöveggel és dallammal ismert, de kedvvel adott elő és köré még általában valamilyen katonatörténete is került. Ilyen volt a „Piros Pünkösd napján imádkoztam érted, Piros Pünkösd napján vártam visszatérted…”, amit most már sajnos nélküle dudorászhatok. De emlékeimben ott van, ugyanúgy, mint a kisiskolás kori „Két szál pünkösdrózsa…” dal is, ami már gyerekként is ábrándokat szőtt a fejünkbe a szerelemről.

Virágillatú, pünkösdölő, ezerszínű május, élet és lélek… ott van belül és mindenben, csak észre kell vennünk.

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on google
Google+
Share on linkedin
LinkedIn
Share on pinterest
Pinterest