Mert együtt minden jobb.

Az eltelt egy esztendő bőven adott alkalmat a gondolkodásra; arra, hogy mérleget vonjuk, és új felismeréseket tegyünk. A magunk működését is talán volt időnk alaposabban szemlélni és rájöhettünk olyan összefüggésekre is, amelyre eddig nem volt alkalmunk.

Ezek közül az egyik fontos tapasztalásunk lehetett az, hogy mennyire közösségi emberek vagyunk.

Az utóbbi hónapok bezártsága, a személyes interakciók hiánya, a közvetlenség eltűnése és a programok megszűnése jócskán próbára tehette a tűrőképességünket. Kénytelenek voltunk megszokni egy olyan életformát, amit nem ismertünk, és amely korábban elképzelhetetlennek tűnt. Az otthon-lét máskor áhított varázsa egy idő után kényelmetlen és szűk térré vált, ahonnét mára már bárhová mennénk és mindent szeretnénk. Igen, vágyunk munkába járni, a gyereket iskolába vinni, beülni egy vendéglátóhelyre, színházi előadást látogatni, valóságosan utazni és megölelni a szeretteinket, puszit adni, szabadon bulizni… És ismerőseinkkel beszélve, örülhetünk, ha lelkesedést tapasztalunk és terveket hallhatunk, mert sajnos az embert próbáló időszak sokunk életébe hozott veszteséget, fájdalmat, szenvedést, bizonytalanságot, befordulást, reménytelenséget és fásultságot. S ha most reményeink szerint véget is ér ez a szabályokkal teli időszak hamarosan, még hosszú idő lesz, amíg lelkileg is feldolgozzuk mindazt, ami történt velünk, bennünk és körülöttünk.

S talán felismertük, mennyire szükségünk van egymásra.

A másik mosolyára, szavaira, simogatására, biztatására; a közös élményekre, a találkozásokra, az igazi beszélgetésekre. A felhőtlen, szorongásmentes pillanatokra. A következmények nélküli közelségre. Egy őszinte mosolyra, egy szoros ölelésre, hogy valaki rendíthetetlen bizonyossággal mondja nekünk, hogy nincsen semmi baj. Mert a négy fal között talán a reményre volt a legnagyobb igényünk és talán sikerült apró örömöket is csempészni a monoton hétköznapokba; vagy új utakat találni egymáshoz. Nálunk a legszűkebb családban a társasjáték lett a hétvégi közös ebédeket követő idő főszereplője. Előkerült a szekrények mélyéről a dominó, a memóriakártya, a gondosan összecsomagolt színes, rajzolt táblák figurákkal, dobókockákkal, megsárgult feljegyzésekkel. És évtizedeket repültünk velük vissza az időben; kinyílt a gyermekkorom világa, eszembe ötlöttek a régi esték, vasárnap délutánok felhőtlen pillanatai. Most ezeket sikerült újra élni és együtt emlékezni a már elfeledettnek hitt közös pillanatokra.

Bizonyossággá vált: csak közösen jó, a legjobb minden.

És őriznünk, védenünk kell ezt az érzést magunkban. Közösen táplálni a reményt: minden rendben lesz.

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on google
Google+
Share on linkedin
LinkedIn
Share on pinterest
Pinterest