Egykori majálisok emlékére.

Május első napjait mindig nagyon vártam, több okból is. Ilyenkor már mindig sütött a nap és ettől mindig jobb kedvünk volt, lehetett lazábban öltözködni és többet a szabadban lenni; gyerekként belátható távolságba került a tanév vége és a várt nyári szünet. Mindezt jól bevezette, hogy rögtön ünneppel is indult a hónap, de legalábbis tanítás-mentesen. Az a korosztály vagyok, akinek ez a „szabadnap” még délelőtti, egyenruhás, kötelező elfoglaltságot is jelentett.

Nem tudom, ki hogy volt vele, de én nagyon szerettem mindent, ami május 1-jével kapcsolatos volt. Egészen kicsiként az út széléről lestük a tesómmal, mikor következik a szülők munkahelyének bemutatkozása, lehetett tudni a hangosbemondóból, éppen ki jön és mikor már tudtunk olvasni, lestük a feliratokat, a propaganda szövegeket, ki mit üzen a nagyvilágnak. Nyilván nem értettem teljesen, miről is szól mindez, csak élveztük ezt a számunkra különleges alkalmat. Nem agyaltunk túlzottan, miért is kell a munkát felvonulással éltetni és én bevallom, nem feltétlenül ismertem a képeken szereplő vagy a tribünön álló személyeket sem, akik előtt elhaladva lelkesen integettünk vagy táncoltunk, netán rendeződtünk alakzatokba.

Az iskolában már hetekkel korábban készültünk, az udvaron gyakoroltuk a menetet, ki hol, hogyan fog menni, mit viszünk, abban az évben mi lesz az alapgondolat, amibe az egész közösség bevonódik, és amivel egységesen megjelenik. Amennyire emlékszem, a kreatív versengésnek is szerepe volt a nagy napon, mindenki törekedett arra, hogy minél egyedibb és ötletesebb megjelenése legyen. Nem volt kérdés, sem ellenvetés, hogy ebben részt veszünk, visszük a zászlót és tesszük, amit mondanak. De jó érzés volt a sokaságban lenni, a zsibongás hangjai, a zeneszó, a taps körülöttünk, végigmenni a főúton, ahol máskor csak a járművek közlekedtek. Hangulata volt a napnak, ami azután a szabadban folytatódott.

Hömpölygött le a tömeg az erdei úton és a tisztáson, a fűben leterített plédeken ültek a családok. Ment a szomszédolás, a kínálgatás, a felnőttek sört is ittak, mi vattacukorért meg kakasos nyalókáért nyaggattuk anyuékat, amit ebéd előtt persze nem lehetett enni. Előttem van a bográcsok sokasága, az illatok keveredése: kerestük, hogy a mi jegyünk hová szól, hol kell sorba állni a pörköltért, aminek nem az otthoni íze volt. Azt a sűrű szaftos, omló húsos, kicsit csípős élményt várom azóta is minden majálison.

Meg azt a közösségi élményt, amiben akkor úgy tűnt, jól érzi magát mindenki: volt szívküldi, kirakodó vásár, céllövölde, kicsi májusfa és lufi, meg persze körhinta, amire meg ebéd után nem lehetett felülni. Mintha a város egyetlen nap erejéig együtt lüktetett volna, sok volt az ismerős, harsány köszöngetésekkel és találkozásokkal teli, nagy, jókedvű morajlás volt minden. Munkahelyek, családok és benne mindenki egy kis időre egy csapat volt, még ha a gondolat, az érzés olykor más is volt belül.

De az élmény az közös maradt.

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on google
Google+
Share on linkedin
LinkedIn
Share on pinterest
Pinterest