Blog Makó Vélemény

Nem kerül semmibe

Mit ér egy mosoly és egy köszönés?

Nemrégiben elvállaltam egy „szolgálatot”: beosztás szerint annyi a feladat, hogy egy meghatározott helyen és időpontban üdvözölni kell az érkezőket. Lehet pár szót váltani is velük, de a lényeg azon van, hogy az emberek érezzék a törődést és az odafigyelést. Először kicsit feleslegesnek tartottam az akciót, mert ugye az illem talaján mozogva, ez alap, főként, ha ismerőssel találkozunk meg amúgy is, ha bemegyünk valahová stb. (Érdekes, nem tudom, hogy például bevásárlóközpontokban, nagyobb üzletekben hányan teszik meg, ahol jobbára csak a leterhelt pénztárosokra, sorukra váró vásárlókra és esetleg a biztonsági őrre lehet rálátni. Én mindig szoktam itt is a rend kedvéért, ha más nem a kamera fogja az adást.) És ha még eddig nem ráncolják a homlokukat, akkor elárulom azt is, hogy a tv-s, rádiós elköszönésekre, jókívánságokra is szoktam válaszolni a magam szórakoztatására.

De maradva a kiinduló helyzetnél: kicsit fura volt ajtónállónak lenni, de ahogy telt az idő, egyre jöttem bele a helyzetbe. Viszonylag elég kifejező arcom van, de most a vírushelyzet miatt a maszkviselés sokat tompít ezen, így a szemekre kell is külön kellett koncentrálni, hogy mosolygósak legyenek. Végül, elég gyorsan eltelt a kísérletre szánt húsz perc és pozitív egyenleget vonhattam: nagyon jól fogadták a kezdeményezést a másik oldalról, mindenki visszaköszönt és akadt, aki még beszélgetést is kezdeményezett. Persze, kevésbé kommunikatív és gyanakvó is volt, vagy olyan, aki nem mutatott érzelmet, de szerintem azért ott is vették a lapot. Viszont olyanokkal is csevegtem, akikkel korábban egyáltalán nem.

Aminek örültem ezen kívül, hogy senki nem tartotta feleslegesnek, vagy vont kérdőre, hogy mi ez az egész. Nagyon az emlékezetembe vésődött annak a srácnak a sztorija, aki évtizedekkel ezelőtt a metrónál vállalkozott hasonlóra, sőt egy közösségi programon ezt az ötletet fejlesztették tovább azzal, hogy egy ölelést is kérhetett bárki. Utóbbinál sokan el is sírták magukat a másik oldalon.

A fentiek számomra mind annak bizonyítékai, hogy alapvető igényünk az ismerősség érzése, a bizalom, hogy megszólítsanak bennünket, vagy megtapasztaljuk az önzetlenséget akár ismeretlenül is. És minden negatív tapasztalat ellenére és óvatosság mellett, néha fontos arról megbizonyosodni, léteznek egyszerűen jó dolgok is a világban.

Néha a kis tettek, az apró figyelmességek a legnagyobbak.

Valentinkor és az év bármely napján nem árt erre emlékeztetnünk magunkat.