Blog Makó Vélemény

Erőpróbák

Néha bevállalósnak is kell lennünk. Megéri.

Elég mozgékony gyerek voltam, nem nagyon tudtam egy helyben ülni anyuék visszaemlékezéseiben. Fára mászásban, biciklizésben, jövés-menésben jó voltam szerintem is. Ezt bizonyítja, hogy minden óvodás és kisiskolás kori fényképemen van rajtam sebtapasz: hol a térdemen, hol a könyökömön, de még a fejemen is. Több varrás- és forradásnyom emlékeztet, hogy néha nagyobb volt a lendület nálam, mint kellett volna. Az aktivitásból később sem adtam alább; a cserkésztáborokban rendre a hosszabb túrákra vállalkoztam és nagy élmény volt a teljesítésük. Igaz, akkor még másnap nem volt gond az izomlázzal, fájdalommal, a felkeléssel, vagy a folyamatos terheléssel. Az akarat továbbra is megvan, a lelkesedés vált hullámzóvá és az óvatosság, a józan megfontolás is előtérbe került és zárójelesen a kényelmesség is: ma már az elindulás előtt van némi mérlegelés is. (Jó lenne hinni, hogy ez a bölcsesség jele, nem csak az öregedésé.)

Régi olvasóim tudják, hogy az aerobik hullám meglovaglása után egy pár éve már a futás vált a hajnalaim főszereplőjévé. Viszont régen nagyon szerettem gyalogolni is, ha csak tehettem, mindenhová közlekedési eszköz nélkül jártam és imádtam. Akkor még nem az egészség megőrzése volt a fő szempont és a karcsúsodás, hanem, hogy rengeteget lehet közben gondolkodni, ha egyedül vagyunk; ha meg társ is van, akkor meg beszélgetni. És közben az idő is gyorsan és hasznosan telik. Nem beszélve arról, hogy még a kerékpározásnál is jobban körbe lehet nézni és persze a sétáló is jobban látszik.

Sajnos az idő és a logisztika engem is bedarált közben és a bicajt is hanyagolva most az autós korszakomat élem. Ezért is örültem a lehetőségnek, hogy a napokban egy 30 km-es gyalogtúrába kapcsolódhattam be. Ráadásul a város közelében, olyan helyeken járhattam, amit szégyen bevallani, itt élőként sem ismertem. A Maros vonalát követve kalandoztunk egy tanösvényen az ártérben. Óriási élményt jelentett, mert nem csak gyönyörű volt, hanem a régi túrázós kalandokat elevenítette fel, amikor egész nap egy hátizsákkal barangoltunk, lestünk a felfestett jelzéseket, iránytűt, a fa mohás oldalát és a térképet. Meg persze a felfedezések mellett sokszor eltévedtünk és nagyokat néztünk a falusiak útbaigazításain. Most utóbbiakra ugyan nem volt szükség, csak kitartásra és a rácsodálkozásra, mennyire szép helyen lakhatunk és mennyi mindent nem ismerünk még. És nem kellett hozzá sok, csak egy jó ötlet és az elhatározás, hogy belevágok.

Most ott tartok, hogy ebből gyakorlat lesz. És új utakra is bátran lépek ezután. Biztatok másokat is: mindegy a táv, a tempó és az eszköz is.

A lényeg csak az, tudjuk, hogy hová tartunk.