Hírek

Újévi üzenet Makó polgármesterétől

Farkas Éva Erzsébet portálunkhoz is eljuttatott újévi beszéde.

 

„Istenem, mutasd meg helyemet a világban,

add, hogy tudjam, mit és hogyan tegyek,

amint azt illik és lelkemnek hasznos.

Uram Isten, ne engedd, hogy valaha is elcsüggedjek,

akár kedvező

akár kedvezőtlen események közepette,

az előbbiben ne ébredjen bennem kevélység,

az utóbbiban pedig ne váljak hitvánnyá.”

 

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Drága-jó Makóiak! Újévet köszöntő Barátaim!

 

Megtisztelő bizalmuknak köszönhetően 2021. évünk első napján hálával a szívemben és szeretettel köszöntöm Önöket, hogy közösen adhatunk számvetést a mögöttünk hagyott esztendőről és a bevezető Aquinói Szent Tamás fohásszal a csüggedésben erőt, a kedvezőtlen eseményekben bizalmat, megújulásunkba vetett reményt kérhetek az új esztendőben mindannyiunknak.

Az év első napja alkalmat ad arra is, hogy hálámat fejezzem ki az elmúlt év közös felelősségvállalásért, együttműködésért, szolidaritásért városunk minden polgárának, magyar kormányunknak, Lázár János országgyűlési képviselőnknek és képviselőtársaimnak.

Egyedül vagyok városunk döntéshozó termében, az egykori nagy múltú Csanád vármegyénk legfőbb épületének szívében, és egy kamerába beszélek. Így mindenekelőtt azt szeretném mondani Önöknek, hogy nagyon hiányoznak és mérhetetlenül nagy űr tátong bennem mindazok miatt, akiket a világjárványban veszítettünk el, akik nem emelhetik már többé az év első napján velünk poharaikat, közös jövőnkre.

Sokan pótolhatatlan veszteséget hordoznak a lelkükben, és a kérlelhetetlen gyásszal néznek szembe most is nap mint nap. Szeretném, ha tudnák és éreznék, hogy velük vagyunk, fájdalmukban is számíthatnak ránk!

Hiszen mindenkivel, akit elragadott tőlünk a betegség, mi mindannyian kevesebbek és szegényebbek lettünk. Ezért az újév első napján rájuk emlékezve, egy perces néma fohászra hívom meg Önöket, kérve elvesztetteinknek a lelki üdvösséget és az örök nyugalmat.

Nyugodjanak békében, Szeretteiknek pedig a vigasztalás kegyelmét adja meg az Úristen!

Nem vagyok könnyű helyzetben az elmúlt év számvetésében sem. Az ezzel kapcsolatos érzéseimet Wass Albert író, költő természeti képekben megjelenített gondolatai híven tükrözik:

„Télen a kőrisfa számvetést készített magáról – megmérte a földet, amit a gyökereivel átölelve tartott. Megmérte magát, hogy az évek hosszú sorain át, mit gyűjtött évgyűrűi közé, mennyi vihart és mennyi fagyos éjszakát, mennyi napsugarat és mennyi madárdalt.

És végül megmérte feje fölött a magasságos eget, kereken, amit csak képes volt belátni, s ami örökké mozdulatlanul őrködött fölötte, mint egy gazdag jóságos apa.”

 

Így, ilyen formában az idei számvetés bennem nemcsak az elvégzett szolgálat listája, hanem a szolidaritás és a reményteli előretekintés is, amely figyelmemet egyben felfelé is irányítja.

A válsághelyzet egyszerre vesz el tőlünk és teremti meg a lehetőséget arra, hogy értékeljük jelen helyzetünket, s hogy többek legyünk, tágabb perspektívában értelmezzük életünket, felfelé tekintve rácsodálkozzunk, hogy az élet sokkal több annál, mint amit legtöbbször tapasztalunk.

Kijózanítóan, radikálisan mutatja meg, hogy az élet, melyet biztosnak és biztonságosnak tartunk, valójában mennyire törékeny, sérülékeny. Hogy azok a sarokkövek, feladatok, felelősségek és szerepek, amelyek szerint a hétköznapjainkat éljük, valójában homokra épített házként tudnak egyik napról a másikra leomlani, összedőlni.

Mindannyian megérezhettük a keserű igazságát annak, hogy csak akkor tudjuk meg, mi mindenünk van, amikor elveszítjük. De kaptunk egy lehetőséget arra, hogy tanuljunk mindebből.

– Megtanultuk, mennyire tud hiányozni egy egyszerű kézfogás.

– Megtanultuk, hogy az eddig életritmusunk lassulásával, csendesülésével új hangok szólalhatnak meg:

– Nagyobb figyelmesség, alkalmazkodás, együttérzés, lehajlás, tenni akarás.

– Megtanultuk, hogy a szeretteink és a barátaink személyes jelenléte nélkül mennyire üres, szürke és rideg a világunk.

– Megértettük és átéreztük, mennyire fontos egy ölelés.

 

 

 

Mindezt a személytelenedő, egyre érdektelenebb világunkban vehetjük intő jelként, tanulságnak vagy tanításnak, hogy merjük látni és vigyázzunk valódi értékeinkre. Merjük megjeleníteni és menteni (átmenteni másként) igaz és valós értékeinket.

Igaz és valós értékeinket? Igen:

– Régi makaiságunkba vetett hitünket,

– hagyományainkat,

– történelmi, kulturális méltóságunkat Európában és a világban,

– bátor döntéseinket,

– az emberi élet tiszteletét, védelmét még mélyebben értelmezve és segítve,

– szolidaritást vállalva

– társadalmi szintű barátságot,

– nagylelkűséget gyakorolva a közjó szolgálatában.

– életmódunkkal jobban tisztelve és védelmezve környezetünket

– az együttműködés kultúráját, a bizalmat a jószándék útján magasabb szintre emelve

 

A világjárvány új élethelyzetei tanítanak bennünket, hogy képesek vagyunk értékeinket újraértelmezni, s mint kis szigeteket létrehozni családjainkban, szűkebb baráti köreinkben és közösségeinkért vállalt szolgálatainkban.

Advent különös csendjében megélhettük, hogy a csend olyan érték, ami tágabb valóságot adhat önmagunknak és rajtunk keresztül másoknak. Az elcsendesülés valóban a „lélek tisztító fürdője”, ahogyan Anselm Grün írja. Segít, hogy szívünk megváltozzon és az igaz értékekre vessük figyelmünket.

Türelemre szólít, hív meg bennünket; melynek életadó erejét Rilke, kedves költőm, gyönyörűen írja le: „Naponta tanulom, nagyon sokszor szenvedések közepette, hogy a türelem most minden.”  A csend ugyanakkor megtanít a valódi öröm átélésére is, ha az nem az eseményekhez, hanem a létezésünkhöz fűződik.

Ki tudjuk inni így, együtt most is a sokszor bánattal, új megpróbáltatásokkal teli kelyhet, ezzel az örömmel? Hálát adva mindazért, ami történt és áldást kérve az eljövendő év eseményeire? Elég erősek tudunk-e lenni? Nem lökjük-e el magunktól e poharat a kétségbeesésben? Meg tudjuk-e tartani? Készen állunk-e arra, hogy az utolsó cseppig kiigyuk tartalmát? Igent tudunk-e mondani ebben az élethelyzetben is?

Ez nem az akaraterő valamiféle mutatványa, hűségnyilatkozat vagy látványos hősiesség, hanem legmélyebb énünkből feltörő igenünk magára az Életre, a Létezésre. Bár a kísértés folyamatos, hogy kerüljön el bennünket ez a bánattal teli kehely, mégis: Igent tudunk-e mondani erre az életre?

 

Városunk igent mondott, a mégis-morál mellett döntött a megpróbáltatások idején. Igent mondott

– a makói emberek életének védelmére, megsegítésére a kialakult élethelyzetben,

– a frontvonalban szolgálatot teljesítőkre,

– a járványügyi szabályok betartására,

– városunk kötelező feladatainak ellátására,

– helyi gazdaságunk, vállalkozásaink működtetésére,

– családjaink támogatására,

– beruházásaink töretlen megvalósítására,

– a soha nem tapasztalt társadalmi szerepvállalásra,

– a bajban való segítségnyújtásra.

 

Hálával és köszönettel tartozom ezért mindenkinek! A 2021-es év hasonló feladatok és kihívások elé állít bennünket, az újrakezdés kihívásaival és új beruházások megvalósításával együtt.

Különösen is köszönettel tartozunk azoknak, akikre a legnagyobb teher hárult, akikre továbbra is számíthatunk a világjárvány idején: orvosok, ápolók, segítőik, a mentőszolgálatnál dolgozó bajtársak, a szociális intézményekben szolgálatot teljesítők, akik a legnehezebb percekben és sokszor a saját életük kockáztatása árán is küzdenek értünk.

A legfontosabb kötelességem ezért ma az, hogy minden makói polgár nevében köszönetet mondjak nekik. Hálásak vagyunk és tisztelettel adózunk helytállásukért, erejükért, kitartásukért, mindazért, amit értünk tesznek. Kívánom, hogy ezt mi, makóiak soha ne felejtsük el!

A megszámlálhatatlan, egész városunkra kiterjedő összefogást, egyházi, vállalkozói, civil és önkéntes felajánlásokat, segítségnyújtást és együttműködést, ha nem feledjük el, erőt adhatnak, reményt, sőt védőoltást jelenthetnek közösségünknek bármilyen és bármekkora kihívás vár ránk az új esztendőben.

Tisztel Hölgyeim és Uraim!

Ilyen védőoltás számunkra a ma este felcsendülő zenei válogatás online koncert eseménye is, a Makói Magán Zeneiskola Koncert Fúvószenekarának és Dr. Csikota József karnagy-igazgató úrnak köszönhetően.

Művészeink, művészeti csoportjaink is sivatagban zarándokló időszakot éltek és élnek meg. A makói Magán Zeneiskola Koncert Fúvószenekarának az elmúlt évben csak a nyári időszak adhatott lehetőséget koncerteseményekre; Magyarországon, külföldi turnék nélkül, a Balaton legnépszerűbb turista városaiban. Kiteljesedést ajándékozott viszont ez az időszak számukra az elmélyültebb szakmai fejlődésre:

– karmesterkurzusokra,

– új repertoár összeállítására,

– zenekari meghitt próbákra,

– litván kezdeményezésű online koncertekre,

– orosz- kínai- magyar online zeneművészeti konferenciára,

– előadásokra.

 

A nagy zenekari személyes találkozásaik, koncert eseményeik, külföldi fesztiválokon való fellépéseik, verseny megmérettetéseik most szünetelnek. De tanítanak ezzel is bennünket, hogy értéke van a szünetnek, s hogy az új életkörülmény lehetőség egy elmélyültebb zenei hang megszólaltatására. Ahogyan értéke van a szünetnek a zenében, úgy van értéke a mi életünkben is az elcsendesedésnek.

Egy kedves zenebarátunk ismerőse így fogalmaz erről:
„A zenében a szünetnek is értéke van, e kis jel által a zeneszerző ad az előadónak egy kis pihenőidőt vagy más szólamot léptet be. Emberiségünk is elérkezett egy nagy „koronás” szünethez, amelyről a Nagy Karmester el fogja dönteni, hogy milyen hosszú lesz. Lehet, hogy ezután ismétlőjel fog következni. Vajon ugyanazokat a hibákat fogjuk elkövetni? Vagy jobban fogunk játszani? Talán rosszabbul? De következhet záró ütemvonal is, de akkor kiderül, hogy elégedettek vagyunk-e az előadásunkkal, betartottuk-e a kottát. Megtapsolnak vagy kifütyülnek?

A szünetnek tehát értéke van, mert ha nem tudjuk betartani, akkor a nehéz részeket nem tudjuk előadni. Gondolkozzunk hát ebben a szünetben és készüljünk fel arra, mi minden következhet. Figyeljünk a Nagy Karmesterre!”

Igen, figyeljük, fürkésszük az új lehetőségeket! Hogy a csendben születő új élet, új dallam (Haydn szavaival élve) „a nyomasztó bilincseiből megszabadítsa a kedélyt, s a lelket egy szebb, jobb világba emelje, felfrissítse, s megújítsa a szíveket.”

E szándékkal kerültek összeállításra a felcsendülő Újévi Koncert zeneművei. Hálás szívvel mondok köszönetet a zenekar tagjainak, a zeneiskola pedagógusainak és Dr. Csikota József karnagy-igazgató úrnak, aki feledhetetlen zenei élményekkel, világkonferenciával, nemzetközi találkozókkal, békekoncerttel örvendeztette már meg eddig is városunkat, s a világ szinte minden tájára elvitte Makó jó hírnevét. Fáradhatatlan szolgálatáért 2020-ban a legmagasabb tanári fokozatot elérve, kutató tanári minősítést kapott. Szívből gratulálok, és egyben köszönjük, hogy a ma esti koncertjük ha csak lélekben is, de összeköt bennünket!

Lélekbeli együttszárnyalás ez a remény útján, 2021 évének küszöbén.

Kedves Barátaim! E remény útjában hittek makai elődeink is az emberpróbáló, vészterhes időszakokban. A remény és a „régi makai nagyságba” vetett hit sarkallta bátorságra őseinket, hogy újra meg újra igent mondjanak, s velük együtt igent mondjunk mi is az Életre.

Erről a példaértékű makai reményről, hitről és összefogásról első krónikásunk, történetírónk Szirbik Miklós többször beszámol, mely ma is különösen időszerű.

Mi segítette egykor nagyjainkat a vészterhes időkből történő kilábalásban, újrakezdésben? Hogyan hordozták a reményt, a régi makai nagyságba vetett hitet? Hogyan tervezték a jövőt, az újrakezdést a nehéz időszakokban? Milyen útmutatást adhatnak ma nekünk 2021-ben?

Honnan szólnak hozzánk?

– netán a török uralom időszakából, amikor háromszor pusztult porig városunk?!

– vagy az 1781-es tűzvész idejéből, ami Makó egy részét felégette?!

– esetleg az 1821-es árvíz korszakából, mely házaink jelentős részét romba döntötte?!

– avagy az 1831-es pestisjárványból, mely lakosságunkat megtizedelte?!

– az 1863-as pusztító aszály idejéből?!

– netán a trianoni veszteség korszakából, mely gazdaságunkat végképp átírta?!

– vagy még inkább a világháborúk minden elképzelést felülmúló veszteségeiből?!

 

A makóiak sohasem adták fel! A megpróbáltatásokban, „pusztulásokban példaértékű összefogást tanúsított” mindig közösségünk – írja Szirbik Miklós. Menteni embert, házat, otthont, minden „tőlünk telhetőt” megtenni a bajban, támogatást biztosítani, mecénásokat felkutatni, adományokat gyűjteni, körültekintő eljárásokat kezdeményezni, a nyomorúság közepette verejtékesen küzdeni, új tervekkel előállni, a művészeteket, sportot, imát segítségül hívni – mindezeket együtt a közösséggel megszólaltatni, s végül hálát adni a bajban megszületett új hangokért.

Ez a régi makaiak reménye és válasza a megpróbáltatásokban, a pusztulásban, s ez lehet további sikerünk alapja is jelen járványügyi helyzetünkben.

 

Drága-jó Makaiak!

 

„A remény újra és újra megszületik – ahogyan Nemeshegyi Péter egyetemi tanár, dékán, szerzetes mondta – mivel a Teremtőnk az alapja. Ezért békés öröm töltsön el bennünket és bátorság, merjünk félelem nélkül élni, merjünk az élet kiszámíthatatlanságával szolidaritást vállalni azzal a felelősséggel, amelyet Isten bízott ránk. Kérjük hát: Légy segítségünkre! Gyógyítsd életünket, hogy védelmezői legyünk a világnak, s hogy hálát adhassunk az életre való igenért minden nap!”

Erre emelem poharam, makói jó szokás szerint almát helyezve a pezsgőbe, hogy óvja egészségünket! Áldást, reményt és oltalmat kérve minden makóira és magyar nemzetünkre! Isten adja, hogy így legyen!

BÚÉK, Makó! BÚÉK, Magyarország!