Blog Makó Vélemény

De jó!

A dió sokkal több, mint amire először gondolnánk.

Az idei esztendő nem kényeztetett el bennünket időjárási szempontból sem, extrákból kijutott bőven: tavasszal fagy, ősszel sok eső formájában, ami egyáltalán nem kedvezett a diótermésnek sem. Sajnos ez már látszott Iván napja körül is, ami sok más mellett ugyebár a jóféle diópálinka készítésének ideje. Az összes hozzávalóból egyedül csak diót lehetett alig találni, ami meg akadt, sem volt vitéz. Persze, a nem adjuk fel itt is a főszabály, ami azért részben igazolódott. Az egyveleg ugyanis mindig működik, az idő és a napsütés is segít, de az is igaz, hogy kell a jó alapanyag, ha igazán finomat akarunk.

 Háziasszonynak, még ha botcsinálta is, illendő erről a gyümölcsről, mint süti összetevőről is megemlékeznie, s ha már karácsonyi készülődés, akkor bejgli nélkül nem igazi az ünnep. Nálam a diós a favorit, meg persze minden, amiben benne van. A Kossuth-kifli, amit kezdők is bátran bevállalhatnak, a békebeli habos-diós vagy mágnásként is ismert, ami már magasabb szint, vagy a csúcsot jelentő zserbó, amit én mindig anyukámra bízok. Szerintem a dió az egyik olyan alapanyag, amihez minden családnak fűződik kedves emléke vagy egy igazán jó saját receptje. Zseniális összetevő olyan szempontból is, hogy szinte mindennel jó, csokival, gyümölcsökkel, vaníliával, kávéval, lekvárral, rummal, karamellával…

Gyerekkoromban még homokkal is működött a főzése, boldogan kavargattuk a barkákat egy kotlában, amit aztán nagyapám színleg finomságként elfogyasztott. A régi emlékekről jut eszembe, az udvaron még ott van az a diófa, amire szívesen másztam fel, sőt az erősebbik ágán gyakorlatok bemutatásával is kísérleteztem. Ma már nincs meg az az ág és a biztonság sem, hogy nem esem le sohasem. (Meg nem is bírna el szerintem.) A levelei viszont azóta is hűségesen borítják be az udvart és biztosítanak napi elfoglaltságot ősszel a szüleimnek és ideiglenes, puha fekvőhelyet az utcai csatornából megmentett kacsáknak.  Lombkoronája hűs árnyat adott mindig, régen pléden, mostanság a hintaágyon jó alatta időzni.

A diófa hűségesen áll most is, csak egyre bölcsebb lett, de a nyugalom, amit áraszt magából, az a régi. Talán azért is szeretem, mert kizárólag szép emlékeim vannak róla: az első hintát tartotta, a környékén próbálgattam bicajozni és a pedálos kisautóból is alóla integetek boldogan a képen.

Ezekre a „de jó” diós álmokra szép gondolnom most, ünnep előtt.