Sokkal többet számítanak, mint gondolnánk.

Nem is érezzük talán a fontosságukat akkor, amikor belénk lényegülnek. Sőt, ellenkezést és idegenkedést is kiválthat belőlünk, amikor tudatosítani szeretnék bennünk, mit és hogyan kell tennünk. Amíg gyerekek vagyunk, talán elfogadóan viselkedünk, (meg sokszor nem is tehetünk mást.) A kamaszkor már problémásabb, mert akkor mindent jobban tudunk, mint a felnőttek (mi is azok vagyunk szerintünk) és amit a szülők akarnak, az elavult természetesen. Aztán, mikor a saját utunkat járjuk, vesszük észre, hogy az idő múlásával egyre több mindent teszünk úgy, mint az előttünk járók és egyre inkább alkalmazzuk a szófordulataikat, gesztusaikat. Szóval, egyre inkább hasonlítunk rájuk, nosztalgiázunk a régi közös történéseken és jó esetben visszük tovább azokat a szokásokat és tudást, amiket ránk örökítettek.

Ha van egy értékrend, egy igazodási pont, jó élmények, amihez kötünk egy-egy ünnepet, szokást, akkor úgy vélem, van igényünk is arra, hogy később is megéljük és átadjuk. Így lehetséges, hogy a család együtt pl. emlékezzen meg a halottairól, gondozza a felmenői sírját. Vagy megüljön együtt szülinapot, évfordulót; megadja a módját egy közös étkezésnek; vegyen részt karitatív akciókban és álljon ki számára fontos ügyek mellett; önzetlenül segítsen annak, aki rászorul; átengedje a helyét az idősnek a közlekedési eszközön… De a nevelés megmutatkozik például egy köszönésben, mások iránt tanúsított együttérzésben vagy egy csoporton belüli működésben is.   Tükröződik a megnyilvánulásainkban, a konfliktuskezelésünkben, a problémákhoz való hozzáállásunkban, a kapcsolataink ápolásában is. Persze, sok minden személyiségfüggő is, de a kapott minták nagyon erősek és alakító hatásúak. És igen, érezhetjük úgy, hogy valami számunkra nem elfogadható, reformálásra vagy megszüntetésre szorul, a jelenlegi helyzetünkbe nem fér bele. Magamon azt tapasztaltam, hogy életszakaszonként változhat a hozzáállásunk, s lehet, hogy egy idő múltán érezzük egy-egy megszűnt program hiányát, elkap bennünket a nosztalgia, leporolunk elfeledett recepteket, felhívunk régi ismerőst…

Szerintem az a fontos, hogy rendben legyünk. Magunkkal elsősorban és így a körülöttünk lévő dolgokkal is. És legyen egy olyan ritmusa az életünknek, amely elfogadható számunkra, amit komfortos érzéseink szerint alakíthatunk és adhatunk tovább.

 Amiben helye van a múltnak és lehetősége a jövőnek is.

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on google
Google+
Share on linkedin
LinkedIn
Share on pinterest
Pinterest