De van, hogy nem lehet.

Életünk során sokszor intünk búcsút; egy kapcsolattól, egy személytől, az álmainktól, a rossz szokásainktól, a korábbi életmódunktól is elköszönhetünk. Lezárunk életszakaszt, barátságot, munkahelyi időszakot, felépített terveket. Még ha mi is döntünk a változásról, akkor is fáj az elmúlás. Szerintem nincs olyan ember, aki szeret búcsúzni; mert mindig mögötte van valami végleges, az üresség és a hiány érzése. Sokszor mindezt csak az elválás után érezzük, amit a bekövetkezéskor fel sem fogunk vagy nem is értünk teljesen. Az űr, amit egy szeretett ember vagy helyzet, elképzelés elvesztése jelent, csak később lopakodik a napjainkba és tölti ki hosszú időn keresztül az életünket. Lehet, hogy a távozás örökre szól, ami drasztikusabb seb, de a megváltoztathatatlan tények miatt talán gyógyítóbb, mintha valakiről vagy valamiről tudjuk, hogy létezik és mégis valamiért meghalt számunkra. A remény mindig ott pislákol bennünk. Hogy egyszer, végre, újra. Vagy a jó lett volna, mi lett volna, ha.

Talán mindannyian mindig abban bízunk, hogy sikerül szépen búcsúznunk. De nem biztos, hogy szerencsések leszünk. És emiatt örökre sajogni fog az, hogy nem mondtuk el, nem bocsátottunk meg és nem kértünk feloldozást, ha volt miért. Ugyanakkor felszíthatja bennünk a vágyat, hogy mostantól mással, másként legyen, miközben bízunk abban, hogy a megbocsátás nem csak mindig a látható szálakon keresztül működik.

És mindig azt gondoljuk, hogy van elég idő. Hogy ráérünk még megölelni, elmondani, hogy szeretjük, és mennyire fontos nekünk és azt, már nem számít, hogy és miért volt úgy régen. Továbblépni csak elengedve lehet. Nem beletörődni, de megbékélni. S mindaz, ami történt, az idővel szebbé szelídül.

Nehéz menni, ha eljön az idő. De bátornak kell lennie annak is, aki marad. Mindegy, hogy melyik oldalon kell éppen állnunk. Előbb-utóbb mindegyik szerepet ránk osztja az élet. A véglegesség tudata pedig kicsit sarkallhat bennünket arra, hogy a jelenben törekedjünk valami jóra és igazira. Valódi történésekre, megélt pillanatokra, tartalmas kapcsolódásokra.

Persze, egyszer majd talán ezeket is el kell engedni.

De itt csak a most van.

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on google
Google+
Share on linkedin
LinkedIn
Share on pinterest
Pinterest