Hírek

Buzás Péter: megtiszteltetés, hogy Makovecz Imre barátként tekintett rám

A Makovecz Imre nevével fémjelzett építészeti stílus és kulturális örökség makói megjelenítése érdekében végezett munkája elismeréseként a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje kitüntetésben részesült idén a várost 20 éven át vezető Buzás Péter. Makó előző polgármesterével a Kossuth- és Ybl Miklós-díjas építészhez fűződő barátságáról, a város turizmusra építéséről és arról beszélgettünk, mennyire szabad politizálnia egy városvezetőnek.

 

– Az első makói Makovecz-épület a Hagymaház volt, miként alakult úgy, hogy az ő tervei alapján épül meg?

– Az első ciklusom első éve különböző bajokkal telt el. Nagyon kevés pénz volt a kasszában, sok kiadást vissza kellett fogni. Akkoriban még csak kormányzati forrásra lehetett pályázni, térségi, többcélú feladatot ellátó közművelődési létesítmény rekonstrukciójára nyertünk forrást, mert az itteni létesítmények feladatellátási szereppel bírnak a térségi települések kapcsán is. Azóta kérdezték tőlem már többen, hogy ezt a gyönyörű épületet miért ide tettük be: hát azért, mert rekonstrukcióra kaptuk a pénzt, és a helyrajzi számnak ugyanannak kellett lennie. Le lehetett bontani a régit, de más helyen nem lehetett megcsinálni. Megterveztettük, de a makói vagy elszármazott megyei építészek nem abból indultak ki, hogy mi a feladat, mi a cél, és valljuk be: használhatatlan terveket adtak. Kaptam egy javaslatot az egyik képviselőtől, Domokos Máriától, hogy miért nem próbáljuk ki Makovecz Imrét. Volt olyan munkatársam, aki óvott tőle, azt mondta, hogy nagy „jobbos”, de a sevillai világkiállítás magyar pavilonja tényleg gyönyörű volt, így felhívtam. Bemutatkoztunk, elmondtam, hogy nyertünk a kormánytól pénzt a városi kultúrház építésére, nekem nagyon tetszik a sevillai pavilon, és egyébként is nagyon nagyra tartom a munkásságát, esetleg volna-e kedve, kapacitása egy ilyen feladathoz. Azt mondta, hogy van, „ecsém”, ez volt a szavajárása. Elővettük a naptárat, elmondta, mikor tudna jönni, kérdezte, az jó-e nekem. Én meg húztam ki mindent, ami be volt írva, hiszen semmi nem lehetett olyan fontos, mint őt fogadni.

– Milyen volt az első személyes találkozás?

– Leültünk a tárgyalóasztalhoz, mi négyen voltunk – Marosvári Attila alpolgármester, a jegyző, a műszaki osztályvezető és én -, ők ketten. Az életben nem felejtem el, rákezdett szapulni a szocikat. Szívta a piros Marlborót, mikor befejezte a szocikat, nekikezdett az SZDSZ-nek, de úgy cifrázva. Mosolyogva hallgattam, mikor elszívta a cigit, megkérdeztem, hogy: művész úr, esetleg arról, amiért jött, tudnánk-e beszélni? Azt válaszolta, hogy „látom, ecsém, érted a tréfát”. A műszaki osztályvezető kísérte ki a Hagymaházhoz, amikor visszajöttek, azt mondta, hogy „jól van, ecsém, kisöpörjük onnan azt a balkáni hátsó udvart”.

– Ezek után később milyen lett önök között a viszony?

– Makovecz Imre és köztem a végére kialakult egy személyes kapcsolat, egy barátság, ami neki köszönhető, nem az én érdemem. Erre ő választott ki, megtisztelő, hogy értékelte, ami bennem van, azt a tisztaságot, ahogy én a dolgaimat csináltam, ez volt a közös nevező. Értettük egymás nyelvét.

– Akkoriban még nyoma sem volt a városban a „Makovecz-kultúrának”, hogyan fogadták ezt a makóiak?

– Érdekes módon mindenki jól. A sajátjaim eleinte egy kicsit politikai szempontból támadtak. A legkorrektebb hozzászólás az volt, hogy amit épít, az zseniális, de hát amilyen politikai nézeteket vall… Mondtam nekik, hogy amit most megépítünk, az nem politikai nézet, hanem egy kultúrház lesz. Ezt elfogadták. Persze az építés alatt azért kapott az ember hideget-meleget. Nem gondolok rá rossz érzéssel, csak megjegyeztem, az egyik képviselő egyszer azt kérdezte, miért bontjuk el a Hagymaházat, mikor annak idején ő ott csókolózott először életében. Mondtam neki, hogy eljössz az újba, csókolózol még egyet, és akkor rendben lesz a dolog!

 

 

– Ezután Makovecz Imre még számos épületet tervezett Makóra. Fontossá vált számára a város ön szerint?

– Makóhoz mindenképpen kötődött, az emberekhez is, a várost is szerette, ez kétségtelen, de biztosan kötődött más városokhoz is. Annak, hogy ide több épületet tervezett, az volt az oka, hogy az első jól sikerült. Adódott, ha azt szeretnénk, hogy másik épület is jól sikerüljön és szép legyen, akkor Makoveczcel kell terveztetni. A középiskolában egy eszméletlenül jó lelkű művészettörténet tanárom volt, tőle tanultam: ha azt akarjuk, hogy egy építész keze nyoma rajta maradjon egy városon, akkor 15-20 évig a meghatározó épületeket vele kell terveztetni. Na most, ha ez az építész olyan név, mint Makovecz, akkor miért ne? De azt azért szeretném hangsúlyozni az állami kitüntetés kapcsán is, hogy ezeknek az épületeknek a megvalósulásához nagyon sok ember munkája kellett, az egész apparátusunk érdeme. Magyarul az, hogy ez a város idáig eljuthatott, rengeteg jóindulatú ember munkáján múlott, én ebben olyan voltam 20 évig, mint egy karmester. Amikor megkaptuk a Hild-díjat, a zsűri azt mondta, bár a szakma vitatja, hogy helyes vagy nem, az a gyakorlat, ami szerint egy városban meghatározó épületeket ugyanaz a tervező tervezze, de Makónak ez javára vált.

– Egy városban meghatározó szerepe van a buszpályaudvaroknak is, az biztos, de valljuk be, mégsem mindenkinek jut eszébe, hogy ilyenre építsék át…

– A felújításakor először a Volán volt a megrendelő, a helyet adtuk volna csak. Volt egy fórum, elfogadtuk a terveket, a végén Forgó Pista bácsira segítettem fel a kabátot, és azt mondta: „Hát, Péter, pedig ez még egy makoveczi feladat lett volna…”. Igaza volt. Mellbe vágott, de nem tehettem semmit, mert a Volán akarta csinálni, saját pénzből, készen voltak a tervek. Kapóra jött, hogy végül nem volt rá elég forrásuk. Amikor jöttek, hogy uniós pénzt is belevonva, társberuházásban az önkormányzattal együtt újítanák fel, már módomban állt kikötni, hogy Makovecz-épület legyen. Nyekeregtek neki, de aztán elfogadták, és tessék megnézni. Állítom, hogy az ország, de legalábbis a dél-alföldi régió legszebb buszpályaudvara.

 

 

– Azt is önhöz kötik, hogy Makó a turizmus irányába indult el, aminek fejlesztését folytatja a mostani városvezetés is. Miért döntöttek akkoriban így?

– Az volt a kérdés, hogy mi legyen a várossal. Merre menjünk, mit támogassunk? Akkoriban nagy divat volt az ágazatfejlesztési koncepció, mezőgazdaságfejlesztésiből is volt több, mindegyik azt hozta ki, hogy baj lesz vele, baj van a makói hagymával. Egyedül a turizmus tűnt olyannak, amiben van esély, de sokáig vívódtunk azon, hogy bele merjünk-e menni. Ruszinkó Ádámék megmondták, hogy akkor szabad a turizmusba beszállni, ha van valami attrakció. A legképtelenebb ötletek jöttek elő, amikor valaki kitalálta – vagy Vörös Imre, vagy Ruszinkó Ádám mondta -, hogy a Makovecz-terv egy attrakció. A turizmus lett a cél, amit fejleszteni kell, és ehhez eszköz a Makovecz-fürdő, ami miatt a mai napig rengetegen jönnek. Ez külön ügy volt, de így függ össze. Mondják többen makói jobboldali emberek, hogy a polgármester kockáztatott, 19-re még lapot kért, és bejött neki. De ez nem így van, nem kockáztatás volt, ahogyan a kötvénykibocsátás sem. Felelősen tettük, nem adósítottuk el a várost.

– Jó érzéssel tölti el, hogy ennyi turistát lehet látni a városban?

– Nem nagyon szokott ez előjönni. Most is be van osztva az életem, nagyon keveset tartózkodok Makón. Nem azért, mert nem akarok, csak Algyőn van az üvegházunk, az odaköt, amikor itthon vagyok, akkor pihenek. Néha jönnek vendégek hozzánk, megmutatom nekik a várost, az jól esik. Ahogyan az is, amikor látom, hogy turistacsoportokat vezetnek. Örülök neki, hogy bejött a turizmus Makónak, de ez sokkal jobban ki volt számolva, körbe volt járva, mint sokan gondolják.

– Augusztus 20-án, az állami kitüntetésben részesülők és az idei díszpolgár köszöntésekor Lázár János úgy fogalmazott: ön „előbb volt makói, mint MSZP-s”. Mit gondol erről?

– A dolog lényegére rátapintott a képviselő úr, de abban is igaza van, hogy nincs jobboldali és baloldali városépítés. Vagy jó van, vagy nem jó. Csak egy példa: Makovecz Imre mondott március 15-én ünnepi beszédet Makón. Gondoljunk bele abba, hogy ma valahol hasonlót csinálnának. Hol lehetne ilyen, a politikai szélek közötti mostani távolsággal? Megmondom őszintén, az, hogy az embernek van egy politikai hovatartozása, egy dolog. Az, hogy nekem volt egy viszonylag tisztességes tiszteletdíjam, nem kérdés, de hogy nem mind köpönyegre költöttem, az is biztos. Ha az ember valahová letette a voksát, még akkor is célszerű ott tartani, ha egyáltalán nem vagyok büszke azokra a folyamatokra, amik most ezekben a színekben történnek, de ez már jó régóta így van. Polgármesterként pedig az ember nem pártpolitikát kell csináljon. Manapság viszont egyre jobban rátelepszik a pártpolitika a polgármesteri munkára, sokkal jobban, mint az én időmben. Engem sok minden miatt lehetett nem szeretni, de ennyire nem politizáltam polgármesterként, mint ahogy manapság egyes helyeken. Nem Makóra gondolok, hanem általánosságban. De mondok mást, sokan nem szeretik, én kedveltem Gyurcsány Ferencet. Amikor megalakult a DK, nagyon nem értettem egyet. Azt gondoltam, hogy neki belülről kellene megjavítani az MSZP-t. Engem is hívtak, de nem mentem át. Nem azért, mert jobbnak gondoltam azt, ami marad. Az embernek legyen egy tartása, én egy parasztgyerek vagyok, a mártélyi-mindszenti tanyavilágban születtem, tudom, mi a becsület, az egyenes gerinc, abba nem fér bele, hogy az ember áruló legyen. Például a Makovecz Imrével való kapcsolatomban szerintem ennek is fontos szerepe volt.

 

 

Példamutatás: Makón elismerik a múltat, Vásárhelyen tűzzel-vassal üldözik – Makó Híradó

Makó városa, annak fideszes országgyűlési képviselője és a polgári kormány bebizonyította, lehet emberarcú és emberséges a politika, az együttműködés érdekében felül lehet és felül is kell emelkedni a pártpolitikai megosztottságon és szembenálláson. Buzás Péter és Rója István kitüntetése Vásárhelynek és az egész országnak reményt ad és utat mutat – hívja fel a figyelmet a Promenad.hu elemzésében.