Vélemény

A humán tényező

Együtt minden jobb!

Az idei nyárban számomra negatív megélés – azon túl, hogy semmi sem olyan, mint korábban-, az a méret kérdése. Idegenül kicsi, távoli és kevés minden. Nyilván, ennek van oka és jól felfogott érdeke, de azért a feldolgozás része lehet, hogy legalább kimondja, kiírja az ember: hiányoznak a közösségi programok, az együtt töltött hosszabb idők, a közelség … nagyon egyszerűen összefoglalva – hiányzik a másik ember. Mindenből. A nagyobb társasági eseményekről, a tábortűz mellől, egy egyszerű szalonnasütős buliból, a komolyabb családi partiról, egy felhőtlen fürdős programról és egy csajos shoppingból is. És bármi is a helyzet, ezt nem könnyű feldolgozni. Még akkor sem, ha belátjuk, értjük és elfogadjuk.

Az eltelt hónapok elég sok tanulsággal és új információkkal szolgáltak. Nem csak a világ dolgairól és más szakmákról tudtunk meg sok mindent, de leginkább saját magunkról. Lehet, nem voltunk rá kíváncsiak, de megtapasztaltuk, hogyan tűrjük a monotóniát, a bezártságot, a személyes kapcsolatok hiányát és a szorongást is (ha eddig nem tettük). Sőt, rájöhettünk, képesek vagyunk-e tananyagot tanítani, digitális technikákat elsajátítani, újabb szerepköröket elsajátítani önállóan. Rájöhettünk, miként hat az állandó együttlét a családi harmóniára, az életünk szervezésére és talán többen újratervezték mindazt, ami addig beváltan és jól működött. És közben mindenki arra várt, mikor tér vissza minden a régi kerékvágásba. Amiről most már nagyjából tudjuk, nem nagyon lesz semmi. Inkább csak valami, ami ahhoz hasonló, de mégsem.

A váltás mélyvíz-szerűen gyors volt, a visszafelé már óvatosabb az út. És kicsit magányos is. Mert a távolságból nincs ölelés, puszi, kézfogás, simogatás és koncertes összekiabálás, teli buszos utazás, hajnalig tartó bulizás. És persze, van ebben jó is, meg még több egészséges is, de mégis. A zsigereinkben bennünk van minden megszokás és emlék, és ami a legfontosabb: a többi ember. Hogy félelem nélkül a közelemben lehetnek és találkozhatunk, szerethetünk, vagy csak időzhetünk egymás társaságában, ameddig jólesik. Tudom… de hiányzik. És az, hogy az élményt ne csak virtuálisan éljem át és osszam meg. Hogy azt érezzem, jó együtt és más gondolat, negatív érzés ne tolakodjon e mellé. És a tájak látványába se az, hogy egyedül vagyok. Meg a munkámban sem az, hogy csak a monitort bámulva látom a másikat.

Felfogtam, megértem és betartom amit bírok.

De annak örülök, hogy az a vágyott érzés, a kívánság azért ott van. És bármi lesz, ezt nem veheti el semmi sem.