Hírek

Gulyás László: Remélem, édesapám büszke lenne rám

Augusztus 1-jén ünnepli 70. születésnapját Gulyás László, a közmédia meghatározó arca és hangja, aki valamennyi platformon letette névjegyét: tíz éven át volt az MTI sportszerkesztőségének oszlopos tagja, majd a Magyar Televízió szerkesztő-riportereként közel harminc éven keresztül számos felejthetetlen olimpiai és világbajnoki sikerről tudósított, amit 2012 óta a Magyar Rádióban folytat – írja a Hirado.hu. Eredetileg régésznek készült, ennek nyomai fellelhetők a mai napig futó Múlt és Jelen című műsorában, amely az évek során az M4 Sport értékmentő magazinjává vált. A több mint 50 éve a pályán lévő sportújságíró úgy érzi, korábbi terheit letette, élete teljes, büszke családjára, féléves unokájára, aki új célt adott az életének.

 

– Hogyan viszonyul a születésnapokhoz: csendben túl akar lenni rajtuk vagy örömmel és boldog nosztalgiával éli meg?

– Ilyenen még nem gondolkodtam. Nem tudok tenni az idő múlása ellen, ugyanúgy élem a magam életét, mintha húszéves lennék, legalábbis úgy hiszem. Persze, lehet, hogy a környezetem ezt másként véli, mondjuk, hogy lelassultam, de ezt én magamon nem érzem. Ugyanazokat a programokat, munkáimat csinálom, ugyanúgy élek, mint tíz-tizenöt évvel ezelőtt, lélekben megmaradtam fiatalnak. Az, hogy hetvenéves az ember, egy állapot, ami huszonnégy órán belül már úgy múlik el, hogy a hetvenegyedikben vagy.

– 50 éve van a szakmában, mégis ahogy beszél erről, olyan, mintha ugyanaz a lelkesedés és tűz lenne Önben, mint pályájuk elején járó riporterekben.

– Muszáj, különben az ember megöregszik. Szeretem a munkám és boldog vagyok, hogy nap mint nap azzal foglalkozhatok, ami örömet ad. Így éreztem régen és most is. A napi rutinom sem sokat változott: reggel felkelek, kávé, egy-másfél óra sport, utána hírek átnézése, rádiók hallgatása – többes számban. A hétfő speciális nap, mert akkor járunk forgatni, kedden és szerdán montírozok, illetve kisebb interjúkat készítek, csütörtökön általában a rádióban ügyelek, hétvégén pedig rádiós sporteseményeken vagyok.

– Akárhogy is számolom, ez hétből hét nap. A család hogy viszonyul ehhez?

– Ők tudomásul veszik és megkönnyebbültek, hogy nem morgok otthon. Feleségem, Beloberk Éva korábbi válogatott kosárlabdázóként tudja, milyen az időbeosztás a sportban. Annak idején egyébként bemelegítés közben babonázott meg. A fiam ifi Európa-bajnok korábbi vízilabdázó, a korosztályos válogatottban kifejezetten jó játékos volt, végül jogász lett. Gyerekként talán, ha egyszer-egyszer elvittem magammal terepre, de nem kötötte le. Abszolút módon örülök neki, hogy a saját útját járja, ami rögösebb ugyan, de az ember ugyanolyan, mint amilyen a balga apja: akarnok, makacs, néha nekimegy a falnak. Abban viszont biztos vagyok, hogy a bűbájos unokám nem ezt a mentalitást örökölte.

– Édesapja révén a rádió adott volt, párhuzamosan jött vele a sport is? Honnan eredeztethető a kötődése a különféle sportágakhoz?

– A Szepesi György és Gulyás Gyula rádióriporter-páros nemcsak az akkori közvetítéseket határozta meg, hanem a gyerekkoromat is. Sokat voltam édesapámmal különböző pályákon, találkoztam sportolókkal, természetes volt a közeg. Kipróbáltam néhány sportágat, vívtam is, emellett szerettem az atlétikát és természetesen a labdajátékokat. A mai napig futok, a mozgás napi életelemem. Eredetileg egyébként régész szerettem volna lenni, aztán a Jogi Egyetem felé vettem az irányt, de nem vettek fel, ezidőtájt nyomdában voltam tanuló, meg a televízióban felvételvezető. Közben a Magyar Hírlapnál kezdtem külsőzni, ami olyan jól sikerült, hogy már egy év múlva a Távirati Irodánál dolgoztam. Mozgalmas időszak volt.

– Sportági repertoárja irigylésre méltóan gazdag.

– Az MTI-ben mindenhez kellett érteni egy keveset, mások voltak a lehetőségek, mint ma, sokszor egyedül voltam ügyeletben. Minden labdajátékot közvetíthettem: több mint húsz röplabda-VB, -Eb, huszonhét kézilabda és ugyanennyi kosárlabda világ- és kontinensviadal, öt labdarúgó-VB, öt atlétikai vb és tizenegy olimpia a nemzetközi mérleg. Nehéz lenne és nem is szeretnék rangsort felállítani a sportágak között. Valamennyi sportágról örömmel tudósítottam itthon és külföldről, például úszásról, vízilabdáról, ökölvívásról, vívásról és még sorolhatnám.

 

 

– Emlékszik a pályán töltött első napjára?

Egy férfi kosárlabda-mérkőzésről tudósítottam a Magyar Hírlapnak. Sajnos arra már nem emlékszem, hogy melyik volt, de arra igen, hogy a régi sportcsarnokban rendezték és éjfélkor izgatottan vártam az EMKE-aluljáróban, hogy megjelenjen az újság, mert az utolsó oldalon a legfölső sarokban ott volt a kéthasábos tudósításom.

– Szülei hogyan fogadták a szárnypróbálgatásokat?

– Alapvetően örömmel, bár apám nem igazából látta szívesen, hogy ezt csinálom, mert ő nagyon jól tudta ennek a pályának a buktatóit. Sosem hasonlítgattak hozzá, aminek nagyon örülök. Mindketten önálló és szép pályát futottunk be.

– Mikor érezte először, hogy ez az útja?

Amikor 1972-ben az első külföldi tudósításomat adhattam Bukarestből egy junior ökölvívó Európa-bajnokságról. Akkor fogott meg az egész és onnantól nem is ereszt.

– Mi az, amit a legjobban szeret a munkájában, ami ennyi idő után is motivációt tud adni?

– A folytonosság: ha egy feladatnak vége van és jön a következő. Én képes vagyok 0-30-ért – ahogy mondani szokás – elmenni Zalaegerszegre, de ugyanúgy végigközvetítek harminc órát is, ha kell. Ennek ez a varázsa. Nem szabad mértéket vonni, hogy ez kis munka vagy nagy munka. Az esetek jelentős részében nem is munka, hanem feladat, amit örömmel végez az ember.

– Van-e olyan pont a karrierjében, amely nehéz volt, de visszagondolva mégis úgy látja, hogy több lett általa?

– A legkardinálisabb 2007-ben volt, amikor elküldtek a tévétől. Mégis annak köszönhetem, hogy mind a mai napig itt vagyok, mert három nap után úgy döntöttem, hogy nem foglalkozom a történtekkel és elkezdtem tanítani. A gazdasági válság után a Sport1-nél dolgoztam, akkor határoztam el, hogy ha törik, ha szakad, akkor is megmutatom, hogy igenis a pályán vagyok még. Sikerült. 60 évesen kerültem vissza, azóta pedig csak kapkodom a fejem, hogy ez még mindig velem történik. Ez az elhatározás, az akarat és a konokság az, ami én vagyok. Makacsság, hiúság jellemez, minden rossz tulajdonsággal fölvérteztem akkor magam, hogy ne engedjem közel az embereket. De ez mind kellett ahhoz, hogy ma így tekinthessek vissza az elmúlt 50 évre.

– Novotny Zoltánnal nemcsak kollégák, ismeretségük korábbra tehető.

– Egy gimnáziumba, az Apáczaiba jártunk, csak ő jóval korábban. Tíz év van köztünk, nyolcadikos voltam, amikor kistanárként tanított az iskolában, mielőtt a Magyar Rádióhoz került. Később megannyiszor utaztunk, dolgoztunk is együtt. Sokat tanultam tőle, azonban egy valamit nem tudtam és vélhetően már nem is tudok elsajátítani, az pedig a hihetetlen precizitás, ahogy Zoli dolgozik. Egy elismerését viszont máig őrzöm, szándékosan nem mondom meg, melyik anyagnál, de annyit mondott: „ez jobb, mint amit én írtam”, és azt hiszem, hogy ott, a csúcson kellett volna befejezni a pályát.

– A rádió mellett továbbra is van egy tévés műsora az M4 Sporton Múlt és Jelen címmel. Milyen szerepet tölt be az életében?

– A kedvencem. Egyidőben Múlt és Jelen a címe, mert azokról a sportemberekről – és szándékosan nem sportolókat mondok – szól, akikkel gyakorlatilag kölyökkorom óta együtt élek. Tinédzserként vagy zsenge újságíróként távcsővel néztem fel rájuk, mert olyan égi magaslatokban voltak. Az évek során egymáshoz csiszolódtunk, ők is öregedtek, én is, és ma már abszolút egyenrangú félként tudunk egymással beszélgetni, feltárni a múltat a jelenben, mint egy régész. Örülnek, hogy hagyom őket beszélni, így megmutatkozhat az adott ember mosolya, fintora, gesztusai, érzései, az egész életpályája.

– Mitől lesznek ennyire emberközeliek ezek a portrébeszélgetések?

– Soha nem provokálok, mert az interjúalany számomra több, mint beszélgetőtárs, igazi partner. Amit a maiak nem mindig tudnak megvalósítani, hogy az interjú az újságíró érdeklődésétől lesz jó, meg értelemszerűen az interjúalany kvalitásaitól, de azt is befolyásolhatom. Rosszul feltett kérdésre, olyan is lesz a válasz. Ha azt érzi, hogy a riporter merev, akkor nem fog válaszolni. De amikor az első kérdéssel elindítod a beszélgetést és érzi rajtad, hogy felkészültél, többet tudsz róla, mint ő magáról, akkor minden földobódik, és már látom, hogy az operatőrök is jókat derülnek és bólogatnak. Ennél nagyobb elismerés nincs.