Közel ötezer kilométert tett meg 16 nap alatt Nagy Tibor és Maczelka Róbert, azaz a Trianon motoros emléktúra résztvevői. Nagy Tiborral az utóbbi több mint két hétről, az út szépségeiről, nehézségeiről, az új barátságokról és a további tervekről is beszélgettünk.

– Július 12-én indult útjára a Trianon motoros emléktúra, de hogyan született meg az ötlete?

– Ez az ötlet már évekkel ezelőtt megszületett bennünk a párommal. Egyszer egy erdélyi körúton voltunk motorral, és beszélgettünk utána, ekkor jött fel az ötlet, hogy egyszer de jó lenne körbemotorozni Nagy-Magyarország határvonalát. Teltek az évek, és amikor közeledtünk a százéves évfordulóhoz, akkor egyre közelebbivé vált ez a kérdés, de soha nem felejtettük el. Amikor volt az ötvenedik születésnapom, és a barátok is itt voltak nálunk, akkor szóba került, hogy jó volna, hogyha megcsinálnánk, ez körülbelül két éve volt. És akkor vágjunk bele! Elkezdődtek a szervezések. Nehéz volt egy olyan térképet szerezni, amin a régi, Nagy-Magyarország határvonala a mostani úthálózatos térképen valamilyen módon rajta van. A Rákóczi Szövetségtől sikerült egy ilyen térképet kapni ajándékba. Azt tudni kell, hogy a mai napig is a régi határvonal van, hogy egy hegyen keresztül megy, ahol se gyalogút, se semmi nincs, így nyilvánvalóan azt nem tudjuk megcsinálni. Mi már régóta motorozunk, innen jött, hogy csináljuk meg motorral, mert tudtunkkal, és aztán végül kiderült: soha senki még ezt így nem csinálta meg. Rész utakat valószínűleg csinálhattak, gyalogosan vannak különböző túrák, de motorral még soha nem csinálta meg senki. Ezt tett követte: először össze kellett állítani az útvonalat, mikor ez megvolt, akkor láttuk, hogy ez borzasztó távolságban is, és anyagilag sem egyszerű. Próbáltunk szponzorokat szerezni. Több mint egy éve volt egy fogadóóra Csanádalbertin, ahol Lázár János tartott fogadóórát, és ezzel az ötlettel elmentem hozzá, és kértem a támogatását, segítségét. Nagyon pozitívan állt a dologhoz, és innen kezdett komollyá válni a helyzet.

 

Nagyon-nagyon sok pozitív visszajelzést kaptunk, nemcsak anyagi, hanem tárgyi segítséget is kaptunk, illetve köszönetemet szeretném kifejezni páromnak, Nagy Gyöngyinek, aki a háttérmunkákban működött rengeteget közre. Volt, akitől kaptunk sátrat, különböző felszereléseket, nyomtattunk magunknak pólót, amit önköltségi árnál egy picivel többért árusítottunk, és az abból befolyt összeget is ebbe beletettük. Nagyon sok támogató segített: volt, aki csak egy oldal szalonnát tudott adni, volt, aki tartós élelmiszerrel, ezek is nagy segítségek voltak. A Csanádalberti Önkormányzat, polgármester úr és a képviselő-testület nagyon mellettünk állt, ők egy jelentős összeggel támogattak bennünket, illetve különböző magánszemélyek is anyagilag, hiszen a szálláshoz és a benzinhez pénz kell, továbbá a Makó Híradó is segített, anyagilag is, és hogy a hírnevünket viszi és segít a megjelenésben, a fiumei útról is megjelent már egy videós anyag, amit forgattunk. Rengeteg anyagunk van még, amiből szeretnénk egy összeállítást csinálni, hiszen elméletileg ez egy úti film volna, mi ezt a 16 napot végigdokumentáltuk.

Június negyedikén szerettünk volna elindulni, de közbejött a vírushelyzet, és akkor megvalósítatlannak tűnt. Volt, hogy zöld zóna lett sok ország, és akkor a társammal, Robival úgy döntöttünk, hogy belevágunk. Tudtuk, hogy két országot sajnos biztosan ki kell hagynunk. Szerbiát nemcsak amiatt, hogy sárga zóna, hanem mivel a politikai helyzet sem túl rózsás, tudjuk hogy Belgrádban eléggé egymásnak feszültek az indulatok, és mindenképp benne volt a tervben, hogy ott szeretnénk felkötni egy szalagot. Illetve azt is tudtuk, hogy sajnos Ukrajnát is ki kell, hogy hagyjuk. Úgy voltunk vele, hogy nem szerettük volna tovább húzni, hiszen ez az év ennek az éve, és úgy döntöttünk, hogy elindulunk.

– Várhatóan mikor tervezik pótolni a szerbiai és az ukrajnai részt?

– Mindenféleképpen pótolni fogjuk. Szerbiát, ha rendeződik valamilyen szinten, de az nem annyira bonyolult, akár időjárásilag, területileg, mint egy ukrajnai rész a Kárpátok miatt. Azt, ha az augusztusi hónapban nem fogjuk tudni megcsinálni, és nagyon úgy néz ki, hogy egyelőre idén nem fogjuk tudni, akkor butaság volna elindulni, mert ott már bármi lehet. Akár leeshet egy fél méteres hó is, így az sajnos szerintem át fog csúszni jövőre, Szerbiára viszont gyúrunk, ha ott egy hónapon belül rendeződne a helyzet, akár politikailag és a vírust tekintve, akkor mi azt idén még mindenféleképpen be fogjuk ütemezni. Augusztusban vagy szeptemberben, ez már nem rajtunk múlik, mi szívünk szerint egyben megcsináltuk volna az egészet, mert meg tudtuk volna csinálni.

– Egy rendkívül tartalmas úton vannak túl, és bizonyára az élmény még nagyon friss, de ha esetleg ki lehet emelni egy olyan pillanatot, vagy helyszínt; mi volt a legnagyobb hatással önökre?

– Úgy gondolom, hogy az egész hatással volt ránk. Ami bennünket a legjobban megfogott, az az összetartó erő, illetve az a magyarságtudat, ami bennük tartja ezt, egy olyan országban, ahol nem az, hogy üldözik őket, de nagyon nehéz megtartani a magyarságot, hogy ők milyen odaadással kitartanak a hitük mellett és ez erőt kell, hogy adjon mindenkinek. Itthon könnyű magyarnak lenni, ott kint nagyon nehéz. Tudom, hogy ez nagyon sokan elmondták már, de amikor az ember megtapasztalja, és nemcsak turistaként megy ki, és nem arról beszélget a vendéglátóval, hogy sütött-e a nap, vagy esett az eső, hanem az ottani helyzetről, és közös a témánk, akkor lehet rájönni. Ez volt nekünk a legeslegjobban megérintő dolog. Nyilván a táj gyönyörű, akármerre indultunk el, lehet mondani Horvátországot, vagy akár Szlovákiát, Felvidéktől egészen a Tátráig, Erdély, ahogy tudjuk: „Erdélyország, tündérország”, aki már volt kint, az tudja. Annyi élmény, látnivaló és információ ért bennünket 16 nap alatt, hogy ennek le kell tisztulnia, rendeződnie kell bennünk, és utána nyilván jobban tud párhuzamokat vonni az ember.

– Nemcsak élményekben részesültek, hanem mint közösségi oldalukon is írták, több barátság is született. Ha jól emlékszem, azt is említették egy bejegyzésben, hogy várják önök is majd a határon túli magyarokat.

– Szinte minden országban kötöttünk barátságokat kint élő magyarokkal, akiket mi is meghívtunk és meg is ígérték, és el is fognak jönni. Én úgy érzem, hogy ez egy hosszú kapcsolatnak lesz a kezdete, illetve megfogalmazódott bennünk egy terv, hogy létre fogunk hozni Csanádalbertin egy Magyarok Házát. Van egy olyan házunk, amelyben nem lakunk, és azt a házat fogjuk megcsinálni a Magyarok Házának, és megpróbáljuk itthon is felnyitni az emberek szemét, hogy mennyi küzdés kell ahhoz kint, hogy valaki megtartsa a magyarságát. Tehát várjuk őket, és jönni is fognak, és én remélem, hogy ez egy hosszú kapcsolat lesz, és segíteni tudunk egymásnak, és szeretnénk, hogyha ezt minél többen látnák, tapasztalnák, vagy akár beszélnének velük. Úgy gondolom, hogy ez az összetartás ereje. Illetve, hogy a fiataloknak is át tudjuk adni, az utánunk jövő generációnak, hogy megtartsák a történelmünket, illetve tudják a magyarság lényegét.

– Tehát mondhatjuk azt, hogy az emléktúra nem ért véget a hazaérkezéssel?

– Egyáltalán nem ért véget! És én ebben teljesen meg vagyok győződve, illetve életben fogjuk tartani a Facebook-oldalunkon keresztül is, és még ami tudott dolog, hogy most, ahogy végeztünk, elkezdjük egy alapítvány létrehozását, ami már tervbe is volt, a nyomtatványok már össze vannak szedve. Szeretnénk egy alapítványt létrehozni, amelynek az lenne a lényege, hogy minden évben szeretnénk gyerekeket elvinni a régi Nagy-Magyarország területén egy-egy olyan jelentős helyre, ami a magyar történelemnek egy fontos helyszíne vagy momentuma, az alapítvány támogatásából. Ebben mi ígéretet kaptunk a kint lévő magyaroktól, hogy segítenek benne. Itt szeretném megemlíteni, hogy nagyon-nagyon nagy érdeme van, hogy meg tudtuk csinálni, illetve hogy megismerkedtünk ezekkel az emberekkel, a Hazajáró című műsor két szerkesztőjének, Kenyeres Oszkárnak és Jakab Sándornak, akikkel ha mondhatom, hogy baráti kapcsolatot ápolunk, nekik nagy részük van ebben. Köszönjük nekik még egyszer, és tudjuk, hogy ők a későbbiekben is segíteni fognak bennünket, vannak közös tervek.

– Arról is beszámoltak, hogy számos alkalommal nehezítette az utat az időjárás, vagy a nem megfelelő útviszonyok. Volt olyan pillanat, mikor azt érezték, hogy elfáradtak? Esetleg ha volt „mélypont” az út során, akkor mi adott erőt, hogy újra motorra üljenek?

– Nem mondanám mélypontnak, inkább voltak olyan napok, mikor este már azt vártuk, hogy tegyük le a motort és pihenjünk egyet, és viccesen mondtuk, hogy „kellett ez nekünk?”, de másnap reggel teljes izgalommal indultunk. De valóban, a 16 napból másfél nap volt, amikor nem áztunk el, ez volt, hogy nehezítette. Volt, mikor reggel úgy indultunk el, hogy 10 fok van, és egész nap áztunk, már a motoros csizmáinkban víz volt és hasonlók, de az első bosszankodás után már csak nevettünk rajta, hogy ez is a kaland része. Balesetet viszont nem is láttunk, és mi sem szenvedtünk balesetet, nem volt egyetlen egy „meleg helyzetünk” sem. Az esti jól eső fáradtságon kívül nem volt olyan mélypontunk, amikor megkérdőjeleztük volna, hogy minek jöttünk el. Illetve, ahogyan végeztünk, beszélgettünk, hogy ugye most karantén következik, de már azt beszéltük, hogy akkor majd hova megyünk.

– Ráadásul a család egy serleggel is várta önöket a hazaérkezéskor.

– Igen, ezt egy meglepetés volt, mind a ketten kaptunk a családtól egy-egy serleget, ez is egy nagyon kedves gesztus volt, de mi nem a hírnévért csináljuk. Rengetegen követnek, illetve a sajtó is belépett, így most már nagyon ismernek bennünket, olyanok is ránk írnak, akiket nem ismerünk, de mi nem ezért csináltunk, hogy minket megismerjenek, de úgy érezzük, hogy innentől kezdve már sokkal nagyobb felelősség számunkra, mint mikor mi felfogtuk egy jó kis kalandnak.

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on google
Google+
Share on linkedin
LinkedIn
Share on pinterest
Pinterest