A makói József Attila Múzeum történész-muzeológusának írása a város egészségügyének történetéről. A sorozat záró, tizenkettedik része.

Az előző részben volt szó a közegészségügy állapotáról. Ezt az ivóvízellátás is befolyásolta. Makón még nagynyomású vezetékes rendszer nem működött, de az artézi kutak többsége megfelelt az elvárásoknak. A tisztálkodás megítélésével azonban több probléma is akadt. A fürdőszoba csak néhány polgári lakásban volt. Nyilvános gőzfürdő egy-kettő működött. A Bacchus Rt-nek a Teleki u. 2. szám alatti 26 kádját évente 4-5 ezerszer használták. Nem mindenki értett egyet a rendszeres tisztálkodással. Az egyik jómódú parasztgazda szerint – aki tagja volt a képviselő-testületnek – „elég, ha az ember otthon fürdik a kádban karácsonykor és húsvétkor”.

A városban sokan tudták, hogy a változás a fiatalokon múlik, ezért is szervezték meg az egészségügyi ellátásukat. S. Bálint György parasztgazda – felhőházi és városi képviselő – 1937-ben javasolta az iskolaorvosi intézmény bevezetését. A minisztérium pedig Batka Istvánt kinevezte iskolaorvosnak 1939-ben.

A Makói Gazdák Tejszövetkezete iskolatej akciót is indított, amely olyan sikeres volt, hogy S. Bálint György még a felsőházban is ismertette. Eszerint 1937. október 1. és 1938. június 1. között a város iskoláiban és az óvodákban 40 318 liter tejet osztottak szét.

Sokan jártak beteg végtagjaikat áztatni a város határában elterülő Gyilkos-tóhoz. Dobsa Imre a tó bérlője szerint vize alkalmas a csúzos és csont megbetegedések ellen. A képviselő-testület abban reménykedett, hogy Makó gyógyfürdővárossá alakulhat. A tó vizének alapos elemzése azonban ezeket a vágyakat semmissé tette. A Maros gyógyiszapjának pozitív hatásait azonban sikerült bizonyítani. Ezért Batka István tett a legtöbbet, aki az 1930-as évek végétől foglalkozott a gyógyiszappal.

Sokan értettek egyet Batka István véleményével: „A mai anyagias világ csak azt szereti értéknek tekinteni, amelyet pénzzel mérnek, pedig mennyivel nagyobb vagyon az a csekély kis tudás, amelynek segítségével elejét tudnánk venni a magyarság pótolhatatlan vérveszteségének!”

Batka István

A korábbi részben említett tuberkulózis (gümőkór) népbetegség volt. Makón a húszas években tíz év alatt 821 ember hunyt el ebben a betegségben. Csanád–Arad–Torontál vármegyében ugyanekkor 4121-en haltak meg gümőkorban. A trianoni békediktátumok követően még Nitti, volt olasz miniszterelnöknek is feltűnt a hazánkban pusztító tuberkulózis. Szerinte „Magyarország demográfiai állapotát, mely néhány évvel ezelőtt még kitűnő volt, most veszedelem fenyegeti. A gyermekhalandóság és a tuberkulózis áldozatainak száma ijesztő méreteket ölt. Azt lehet mondani, hogy az utóbbi évek valamennyi újszülöttje, részint az anyák nélkülözése, részint a tejhiány miatt, a tuberkulózis jelöltje”. Ezzel a kormányzat is tisztában volt és a problémát a tüdőbeteg gondozók hálózatával kívánta megoldani.

Magyarországon 1906-ban létesítették az első tüdőbeteg-gondozó intézetet Szombathelyen. Makón csak 1940. szeptember 26-án nyílt meg az intézmény, Nagy Pál főorvos vezetésével. 1941 szeptemberétől Simenszky Gyula végezte az alorvosi teendőket. A Makói Újság pár hónappal később megállapította, hogy „a vármegyei tüdőbetegotthon igen szép eredményeket ért el máris. A betegek rohamosan híznak, javulnak, s rövidesen vissza tudnak térni szokott munkájukhoz”.

Makó közegészségügyi helyzete komoly változáson esett át 1920–1944 között. A dualizmusban megkezdett, tudatos egészségpolitika kezdett eredményeket hozni. A városban kiváló orvosok működtek. Jelentősen javultak a születendő gyermekek és az édesanyák kilátásai. Értük már tanult gyermekorvosok és szülészek küzdöttek pl. Süsz Ferenc, Gera József, Felletár József. A kórházban Uray Vilmos igazgatónak köszönhetően kiváló szakorvosok várták a betegeiket. Közöttük pl. Tóth Aladár orr- fül-gégész, Szabó György szemész, Juhász István bőrgyógyász, Nagy Dezső sebész. A város és a megye alkalmazásában is jeles tudású orvosok álltak így pl. Istók Barnabás, Hubert Mihály, Joó Imre vagy Szilágyi Géza. Javult a fogorvosi ellátás – pl. Bogdán Károly, Fried Ármin – révén, és több gyógyszerész is megélhetést talált a városban közöttük pl. Ember József, Hajnal Miklós, Breuer Zoltán.

Szilágyi Géza

A 2. világháború azonban közbeszólt. A katonai szolgálatból visszatérő vagy elmenekült orvosok közül többeket a népbíróság várta. Így járt például Uray Vilmos kórházigazgató is, aki a fővárosban élte át az ostromot. Magyar, német és orosz katonákat operált, szovjet katonai menlevéllel érkezett haza, de ez nem segített rajta. Bebörtönözték és népbíróság elé állították. Ugyan semmit sem bizonyítottak rá, mégis elveszítette a munkahelyét. Hasonlóan járt Felletár József is. Ő Németországban esett hadifogságba, szintén gyógyított katonákat, sőt a polgári lakosságot is. Őt már a határon letartóztatták, bár később a népbíróság felmentette. Bűnük az volt, hogy a Horthy-korban töltöttek be vezető pozíciót. Gera József gyermekorvost elsodorta a politika, és a népbíróság halálra ítélte a nyilaskeresztes pártban betöltött szerepéért. Hasonlóan Szöllősi József gyógyszerészhez.

A háborút követő rendkívül nehéz időszakban a kórházat rövid ideig Diósszilágyi Sámuel vezette, majd ő is kénytelen volt átadni a helyét. A helyi egészségügyi ellátás, ha nehezen is, de az orvosok és a mellettük dolgozóknak köszönhetően talpra állt.

Az 1945-öt követő a korszaknak a kutatása még a jövő feladata.

 

VÉGE 

 

A szerző Forgó Géza, a makói József Attila Múzeum történész-muzeológusa

 

 

Borítókép: A Tüdőbeteg-gondozó Intézet megnyitása
1. sor: Dobsa Lajos, Uray Vilmos, Nagy Pál, ismeretlen, Kászonyi Richárd, Ring Béla, Nikelszky Jenő, Diósszilágyi Sámuel. 2. sor (fejek): Bogdán József, Kürti Galambos Tibor, Dr. Joó Imre, Issekutz Béla, Felletár József

 

Az előző részek:

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on google
Google+
Share on linkedin
LinkedIn
Share on pinterest
Pinterest