Hírek

Grezsa István: Trianon centenáriumának a jövőről kell szólnia

Történelmi kiegyezésre van szükség a magyarság és Kárpát-medencei szomszédai között. Ez a záloga a magyarság megerősödésének és annak, hogy térségünk lehessen az Európai Unió megújulásának fő hajtóereje – véli a Szabolcs-Szatmár-Bereg megye és Kárpátalja együttműködésének fejlesztéséért és a Kárpát-medencei óvodafejlesztési program koordinálásáért felelős miniszteri biztos. Grezsa Istvánnal Magyarország százéves megcsonkításáról és a velünk élő Trianonról beszélgetett a Promenad.

Száz évvel ezelőtt, 1920. június 4-én csonkolták meg hazánkat az első világháborút lezáró trianoni békediktátummal, melynek következtében Magyarország elveszítette területe és lakossága mintegy kétharmadát. A trianoni sorstragédiából további nemzeti katasztrófák következtek a magyarság számára a 20. században az anyaországban és a határokon kívül egyaránt. Két éve, mikor erről beszélgettünk, azt mondta, a centenárium lehetőséget ad arra, hogy előnnyé és nyereséggé változtassuk Trianon veszteségeit. Hogy látja, mit jelent ma a magyarság számára a diktátum százéves öröksége?

Ma is úgy vélem, a Trianon-centenáriumra elsődlegesen egy korszak lezárásaként kell tekintenünk. Eddig leginkább a múlton rágódtunk, ami érthető, hiszen felbecsülhetetlen és feldolgozhatatlan ember- és gazdasági veszteséget szenvedett el a magyarság. Ugyanakkor a 2020. június 4-i centenáriumnak mindenképpen a jövőről kell szólnia, hiszen a csonkolásból, a megtépázottságból nyereséget kovácsolhatunk azzal, hogy kitartottunk, megőriztük kultúránkat, és újra erősödő, fejlődő pályára tudtuk állítani a magyarság ügyét itt a népek országútján, az ütközőzónában, a szláv és a germán tengerben. Ezért bizakodással tekinthetünk a jövőbe, és joggal hihetünk abban, hogy újra el tudjuk foglalni méltó helyünket a Kárpát-medencében mint a legnépesebb nemzet és mint egy olyan közösség, mely páratlan történelmi múlttal, öntudattal és hagyománnyal rendelkezik, s mely Szent István révén Keletről érkezvén keresztény birodalmat tudott építeni.

Hogy érzi, miben és mennyiben formálta a magyarság identitását a trianoni tragédia és igazságtalanság az elmúlt száz esztendőben?

Tagadhatatlan, hogy Trianon ma is velünk él, és ez még hosszú ideig így lesz, hiszen a mindennapokban is érezhető a hatása. A diktátum felgyorsította a magyarság szétfejlődését, mely korábban elindult. E tekintetben azt kell mondanunk, Trianon nem a semmiből jött, hiszen az előzményei között találjuk a mohácsi vészt, a török hódoltságot, a különböző népességek betelepítését, az etnikai arányok megváltoztatását, melyek mind-mind ahhoz a nagyhatalmi döntéshez vezettek, hogy fel kell számolni, ki kell végezni a legnagyobb keresztény államot, az Osztrák–Magyar Monarchiát. Úgy érzem, Trianon az Ady Endre-i értelemben vett kompországgá alakította át Magyarországot, ezt a szemléletet rótta a nemzetre, hiszen a szétszóratásban egyfajta ótestamentumi érzés uralkodott el: nem voltunk képesek a fejlett Nyugat felé elmozdulni, mindig valamiféle köztes állapotban éltünk. A két világháború között a revízióhoz értelemszerűen az erős Németország segítségére volt szükségünk, utána pedig büntetésként a nyakunkba kaptuk a kommunizmust is, mely internacionalizálta a nemzeti ügyeket, faluromboláshoz, erőszakos asszimilációhoz vezetett az elcsatolt nemzetrészeink vonatkozásában.

Trianon súlyos nyomokat hagyott a magyarság lelki életében, az asszimiláció miatt számbeli fogyatkozást okozott, és amolyan „kis nép vagyunk” érzést alakított ki bennünk. Örömteli, hogy az utóbbi évtized kormányzati politikájának köszönhetően mindez lassan a múlté válik, és a számbeli mérettel kapcsolatos kisebbrendűség, valamint a szétszakítottság érzetén túllépve a magyarság egészséges önbizalommal tekint a jövőbe.

Mit tud profitálni a magyarság ebből a Nyugat és Kelet között egyensúlyozó „kompországi” létből a 21. században, amikor az „európai egyesült államok” és a nemzetállami jogkörök primátusa között egyensúlyozó, migrációtól, Brexittől sújtott európai integráció ezer sebből vérzik? Mit tanít nekünk ez a múlt, amikor az előző hetekben a koronavírus-járvány is világosan rámutatott az Európai Unió fogyatékosságaira, illetve a nemzetállami megoldások és a térségi, regionális összefogás pótolhatatlan szerepére?

A keresztény gyökereit maga mögött hagyó, számbeli, demográfiai csökkenéstől szenvedő Európában nekünk van egy fantasztikus kincsünk, aranytartalékunk: a trianoni elcsatolt területeken élő magyarság. Ez azt jelenti, amire már utaltam is, hogy amennyiben erőteljes, határozott családpolitikával és Kárpát-medencei kitekintésű kulturális, gazdasági teret szervezve képesek vagyunk a határon átnyúló nemzetegyesítést végrehajtani, és ez hétköznapi érzéssé válik a határ bármelyik oldalán, akkor bizony nagyon is versenyelőnnyé tudjuk konvertálni a feldolgozhatatlan veszteséget. Ez az egyik fő tanulsága az elmúlt száz évnek, a jövőbe tekintő, Trianont lezáró modern magyar gondolkodásnak! A koronavírus-válság pedig, ahogy ön is említette, valóban tökéletesen bizonyította, mennyire álságos és hamis alternatívákat kínál az a világméretű emberkísérlet, ami feloldaná a lokális kötődéseket, a szülőföldhöz fűződő kapcsolatokat vagy a nemzeti gyökereket. A járvány egyértelmű tanulsága, hogy a 21. században ismét felértékelődnek a hagyományos identitások – a családi értékek, a szülőföldhöz, az otthonhoz, a nemzethez kötődés –, melyek ezúttal is egyedül voltak képesek hatékony választ adni egy ilyen váratlan és még nem tapasztalt krízis idején.

A 2010 óta regnáló polgári kormányzat zászlajára tűzte a nemzetegyesítést, a határok légiesítését, a kulturális és a gazdasági revíziót, melynek keretében többek között nagyszabású gazdaságfejlesztési programok indultak a határon túli magyar területeken. Hogy látja, mennyire tudott sikeres lenni az elmúlt tíz évben ez a Kárpát-medencei magyar gazdaságélénkítés? És mit szól hozzá, hogy a hazai balliberális ellenzék egyre hangosabban uszít ez ellen, és ebben a hisztériakeltésben immár a Jobbik és a Párbeszéd is felcsatlakozni látszik a DK mellé a parlamentben?

Engedje meg, hogy először ez utóbbi kérdésre feleljek! Az ellenzék személyileg és szervezetileg is gyakorlatilag tíz éve élet-halál harcot vív a túlélésért, s mindent a politikai hatalom megszerzésének rendel alá. Hosszú éveken keresztül – eltekintve a 2004. december 5-i gyalázatos hazaárulástól és az azt levezénylő politikai közösségtől – egyfajta nemzeti konszenzus alakult ki a határon túli magyarság ügyében, mely egészen az elmúlt időszakig érvényesült. Mindez azt jelentette a gyakorlatban, hogy a parlamentben alapvetően nem tették vita tárgyává a magyar nemzetpolitikát. Nos, ezt a nemzeti konszenzust rúgta fel a 2004. december 5-öt levezénylő Gyurcsány Ferenc és a Demokratikus Koalíció, akik újra a belpolitika kereszttüzébe állították a határon túli magyar ügyeket, arra a szomorú, de máig velünk élő, a kommunizmusból örökölt gondolkodásmódra apellálva, hogy a határon túli magyarok dolga az adott ország belügye.

Elkeserítő, hogy akad még erre fogékony közönség. Mi lehet ennek az oka?

Sajnos nagyon sok ember még mindig ennek a bűvkörében él, és úgy gondolja, hogy az ő személyes élete javulna, ha nem lennének határon túli támogatások. Nyilvánvaló, hogy a kettő között nincs összefüggés, mégis jelentős társadalmi rétegeket tud e mellé felsorakoztatni a balliberális ellenzéki demagógia. Ez a nemzetellenes politikai magatartás több szót talán nem is érdemel, de annyit mégis megjegyeznék: a szavazati jog egyértelmű alkotmányos joga az új magyar állampolgároknak, és miután több mint egymillió emberről van szó, erre azért minden politikai szervezetnek tekintettel kell lennie. Hiszem és remélem, hogy a következő időszakok kormányai számára sem lesz kérdés, hogy olyan nemzetpolitikára van szükség, mely folytatja a határon átívelő nemzetegyesítést, még akkor is, ha esetleg más intenzitással teszi ezt vagy más szempontokra teszi a hangsúlyt.

Ami már most az elmúlt tíz év eredményeit illeti, büszkén mondhatom: túlléptünk a nyelvi-oktatási jogok, a kulturális megerősödés időszakán, és a gazdaság fejlesztése révén új dimenzióba lépett a magyar nemzetpolitika. Röviden úgy fogalmazhatjuk meg a célkitűzésünket, hogy míg száz évig mindig hátrányt jelentett, ha valaki megvallotta magyarságát, most, száz év után érje meg magyarnak lenni a Kárpát-medencében! Bízom benne, hogy a következő évtizedekben tovább erősíthetjük ezt az építkezést. Mára a vajdasági magyarságról már el lehet mondani, hogy Szerbiában a többség által elismerten is jó magyarnak lenni, még ha megfogyatkozva és megtépázva is. Szeretnénk, hogy minden határon túli nemzetrész úgy erősödjön meg saját értékeit megőrizve, gazdaságilag stabil lábakra állva, de természetesen nem a többség rovására, hogy elmondhassa: jobb magyarnak lenni, mint korábban volt, és jobb, mint az adott társadalom többségi tagjának lenni.

Onnan indítottunk a beszélgetést, hogy Trianon ne a múltat, hanem a jövőt jelentse, azaz a magyar és a Kárpát-medencei építkezés, előrelépés záloga a múlt sérelmeinek meghaladása. Orbán Viktor miniszterelnök és a kormány számtalanszor beszél arról, hogy ez a kelet-közép-európai térség, a Visegrádi Négyek együttműködése, ha tetszik: a Kelet újíthatja meg a Nyugatot a 21. században. De hogyan lehet megvalósítani ezt az összefogást, miközben a szomszédos államok némelyikében a mai napig állami szintre emelik a magyarellenes provokációt? Elég, ha arra utalok, hogy Románia nemrég hivatalos ünneppé tette június 4-ét, de nem engedélyezte, hogy március 15-i a kisebbségi magyarok ünnepe legyen, Szlovákiában továbbra sem tarthatják meg szlovák állampolgárságukat a magyar állampolgárságot felvevő felvidékiek, Ukrajnában oktatási és nyelvtörvény korlátozza durván a magyarok jogait. Feloldható ez a kettősség?

Amikor azt mondom, hogy Trianon ma is velünk él, hatást gyakorol a mindennapi életünkre, akkor egyértelmű, hogy senki se vitathassa el: tagadhatatlan ténykérdés a különböző földrajzi, történelmi területek elszakítása. Ugyanígy velünk élő ténykérdés, hogy például a mi városunk, Hódmezővásárhely elveszítette kereskedelmi útvonalait Szabadka, Újvidék, Temesvár, Arad felé. Addigi centrumterületek marginalizálódtak, illetve fordítva, családokat szakított szét a diktátum, a gazdasági csonkolás pedig megroppantotta az országot. Ugyanakkor mára már fontosabb, hogy képesek legyünk túllépni a sérelmeken!

Ha a magyarság képes volt egykori nomád népként a római kereszténység által egy igazi európai államot létrehozni, évszázadokon át sikeresen működtetni, akkor annak a képességnek is meg kell bennünk lennie, hogy haladjuk meg Trianont, a diktátumot, az igazságtalanságot! Tudomásul kell venni, hogy a Kárpát-medencében élő népeknek egyforma joguk van ehhez a sokszínű és rendkívül gazdag vidékhez. Ezzel együtt is nekünk az egész Kárpát-medence az otthonunk függetlenül attól, hogy egy adott részén élnek-e magyarok, és milyen arányban. Persze ugyanígy kell éreznie és gondolkodnia egy románnak, egy szlováknak, egy szerbnek vagy egy kárpátaljai ruszinnak. Történelmi kiegyezésre van szükség ezekkel a népekkel, amire mi, magyarok képesek is vagyunk, mert a múltban is mindig integrálni tudtuk a különböző érdekeket, erre törekszünk a jelenben, és reményeim szerint a jövőben is így lesz. A magyarság lehet az, mely összefogja a Németh László által „tejtestvérnek” hívott népeket.

 

Hogyan látja ezt megvalósíthatónak?

Az előfeltétel, hogy sokkal többet kell tudnunk ezekről a népekről, mert nagyon kevés ismerettel bírunk róluk. Sajnos ez vezet ahhoz, hogy a futballszurkoló kifütyüli a szlovák vagy a román himnuszt, ami legalább annyira önsorsrontó, mint bármilyen hazaellenes cselekedet. Ezzel párhuzamosan elvárjuk, hogy ezek a népek tudjanak többet rólunk, a történelmünkről, a kultúránkról, mint amit amúgy tudni szeretnének. Nagy kihívás, de szép feladat, hogy megtaláljuk az ideális egyensúlyt. Orbán Viktor miniszterelnök rendkívül pontosan fogalmazta meg, hogy a száz év magyar magány véget ér. Ez azt jelenti, hogy kiszabadulunk a nyugati hatalmak által Trianonban meghatározott abroncs szorításából, hiszen ma már a kétoldalú kapcsolatok és a közös érdekek meghaladják a múltbéli sérelmeket.

Nem könnyű persze, hiszen való igaz, hogy a szomszédos országok többségi népeinek is át kellene értékelniük a múltat. A Romániában zajló eseményeket kísérő nemzeti türelmetlenség és balkáni stílus azt mutatja, ők sem tudnak mit kezdeni az elmúlt száz esztendővel: Erdély folyamatos lerablása tényszerű, aminek kárvallottjai a magyarok mellett az ott élő románok, az eladott, elvándorolt szászok, valamint a teljes erdélyi zsidóság is. Az ukránok helyzete is speciális, hiszen Trianon idején nem volt még önálló állami keretük, legfőbb ideje lenne félretenniük azokat a képtelen fantazmagóriákat és hamis vádakat, hogy Magyarország revízióra törekszik. A Szerbiával kialakított és ápolt államközi kapcsolatok ugyanakkor kifejezetten rámutatnak arra, hogy igenis közös nevezőre lehet hozni a nemzeti érdekeket és a kisebbségi jogokat. Erre jó esélyt látok Szlovákiával is, annak ellenére, hogy saját magunk, tehát az ottani magyar kisebbség hibájából már több választás óta nem kerültünk be a parlamenti döntéshozatalba. Nem kell feltalálni a spanyolviaszt, követni kell a szerb kapcsolatok példáját: az esetükben legalább olyan rossz történelmi örökségen léptünk túl a népek viszonyában, mint ami a románokkal fennáll. De megoldottuk a feladatot, ahogy a horvátok esetében is meg fogjuk, kikkel nyolcszáz évig éltünk perszonálunióban. Örömteli, biztató és előremutató, hogy Szlovéniával, Ausztriával, Csehországgal képesek voltunk – jegyezzük meg: a lengyelek segítségével – érdekvezérelt új kapcsolati rendszert kialakítani. Arra számítok, hogy a kölcsönös tisztelet alapján a közös érdekek felülírják mind a nemzeti türelmetlenséget, mind a rossz lelkiismeretet a szomszédos országokban így, ez által végre a világ egyik sikeres térségévé válhatunk. Biztos vagyok benne, hogy Keletről fog megújulni az Európai Unió, és ennek a kelet-európai, más néven a posztszovjet térség lesz a fő hajtóereje.

Mik a feltételei annak, hogy száz év magyar magány után a 21. század a magyaroké legyen?

Az elmúlt húsz esztendő kétarcúsága – a mély gazdasági válság után hosszú éveken át tartó gazdasági fellendüléssel – jól mutatja, hogy pillanatról pillanatra változhat a helyzet a térségben, de ha stabilitást és kiszámíthatóságot teremtünk, akkor a nemzeti érdekérvényesítést kiváló táptalajra helyezzük, és minden eddiginél magasabb szintre emelhetjük. Biztos vagyok benne, hogy a 21. század ennek jegyében a magyaroké lesz. Amennyiben a patriotizmust, az együttműködési képességet folyamatosan sugározni tudjuk az anyaországból a határon túli területekre, akkor nemcsak az asszimilációs folyamat állítható meg, hanem a közös érdek alapján, az együtt élő Kárpát-medencei népek közös közép- és hosszú távú érdekei alapján meggyőződésem szerint zárójelbe tehetjük Trianont, és őszintén lehet róla beszélni. Hisz Tamási Áronnal szólva: az igazságot is meg lehet szokni.

Trianon centenáriumán egy apró nemzeti (rész)siker, hogy hatalmas hajrával egymilliónál is több aláírás gyűlt össze a Székely Nemzeti Tanács a nemzeti régiók védelmét, fejlesztését célzó európai polgári kezdeményezésének támogatására. Ha valamennyi európai fórumon zöld lámpát kap az Európai Bizottság javaslata, akkor a székelyek a „hosszabbításban” további uniós tagállamokban is teljesíthetik a kötelező limitet, vagyis Brüsszelnek érdemben foglalkoznia kell a nemzeti régiók ügyével. Mit üzen az akció sikere a magyarságnak és Európának?

Jelzésértékű, hogy ez már a második, minden valószínűség szerint eredményes aláírásgyűjtés, amely a határon túli magyarság köréből, az egy tömbben élő sok százezres székelységből indul ki. A kezdeményezés rámutat arra, hogy az őshonos európai kisebbségek kérdését jelenleg nem kezeli az unió, de még inkább azt mondhatjuk, hogy a szokásos kettős mérce alapján félrekezeli: amit lehet Jupiternek, azt nem szabad a kisökörnek, így működik ez a mai európai politikában. Dél-Tiroltól az aalandi svéd kisebbségi jogokig hosszan lehetne sorolni a példákat, hogyan lehet a többségi társadalom bizalmát elnyerni.

A kisebbségi jogkiterjesztés, így Székelyföld területi autonómiája sem Románia területi integritását sértené, hanem gazdagítaná az országot, és erőforrást jelentene számára. Eljött az idő, hogy félretegyék végre azokat a félelmeket, nehogy Székelyföld túlságosan is elkezdjen fejlődni: mert ott adót fizetnek, munkahelyeket teremtenek, azaz a román GDP-t erősítik. Ugyanez a helyzet Felvidéken: hosszú évek óta átjárható a határ, nem omlott össze Szlovákia, nem jelentek meg revizionisták, hanem fejlődik az ország, és a magyarok is együtt gyarapodnak a szlovákokkal. Ennek jegyében a közös jövőt építendő mi, magyarok akkor járunk el helyesen, ha tudatunkban megőrizzük a királyi Magyarországot, annak térképét, a várakat, a történelmi emlékeket, de elfogadjuk és nyugtázzuk, hogy az egykori történelmi Magyarország ma több nép hazája. Ez nem valamiféle gyökértelen kozmopolita, internacionalista öntudatot jelent, hanem annak elismerését, hogy a Kárpát-medencében együtt élő népek mindegyike joggal tekinti otthonának ezt a páratlan földrajzi, történelmi, geopolitikai egységet.

Mi lehet annak a kulcsa, hogy a Székely Nemzeti Tanács kezdeményezése egész Európában tudatosítsa az ön által említett kettős mércét, hogy a nemzeti régiók fejlesztését ne csak valamiféle székely vagy magyar ügynek tekintsék, és az unió is a valós tettek, az igazi előrelépés mellett kötelezze el magát?

Rendkívül érdekes és fogós kérdés! Ha a polgárháborúval fenyegető katalán helyzetre, a Nagy-Britanniából kiválni szándékozó Skócia ügyére vagy az Ír-sziget problémájára gondolunk, amennyiben ezek töredéke zajlana Közép-Európában, az már minden bizonnyal világméretű skandalumnak minősülne. Annak ellenére, hogy mi, magyarok soha nem erőszakkal, robbantgatással kívántuk az érdekeinket érvényesíteni, a fent említettek ügyekhez hasonló súlyú és jelentőségű kérés, hogy a Trianonban vállalt kisebbségi jogokat bizony az élet minden területén biztosítani kell a magyarok számára. A Balkán mint puskaporos hordó igencsak bonyolult geopolitikai térség, de azt hiszem, hogy a nagy horderejű katalán, skót, ír kérdések egyértelművé teszik: nincs, nem lehet külön kelet-európai és nyugat-európai megoldás a kisebbségi jogok vonatkozásában, hanem európai megoldásra van szükség, ami nem épülhet kétarcúságra és kettős mércére. Bízom benne, hogy ezt egyre inkább fel fogják ismerni nyugat-európai politikusok, és nem a nemzeti türelmetlenség oldaláról közelítik meg a kelet-európai, a gazdasági racionalitás felől pedig a hasonló nyugat-európai kisebbségjogi kérdéseket…

2020. június 4-én megyénk elnevezése Csongrád-Csanádra változik: még 2017-ben Lázár János ez irányú kezdeményezését ellenszavazat nélkül támogatta az Országgyűlés. Gyógyírt jelenthet a százéves trianoni sebekre a csanádi identitás, örökség mellett való demonstratív kiállás?

Amikor hosszú évekkel ezelőtt ott ültem azon az értekezleten, ahol elfogadtuk ezt a javaslatot, azonnal eszembe jutott egy kedves fiatalkori olvasmányom: Herczeg Ferenctől A fogyó Hold, mely a besenyők szemszögéből Csanádon játszódik. Újra átéltem azt az ősiséget, ami a kisregényből mind a besenyők, mind a keresztény magyar kultúra oldaláról sugárzik. Ez az emlék összekötötte a múlttal a jelent, a kulturális olvasmányélménnyel a személyes döntéshozatal élményét. Három évvel ezelőtt magam is úgy éreztem, milyen nagyszerű lesz, hogy miként Szabolcs-Szatmárhoz is odaragadt a Bereg vármegye elnevezés, úgy mi is a Csongrádhoz hozzáragasztjuk Csanádot, értelemszerűen a makói járás lokális öntudatát is erősítve. A történelmi hűségnek megfelelően ennek a térségnek valóban Csongrád-Csanádnak kell lennie! Így 2020. június 4-éhez közeledve úgy gondolom, az átnevezés mégiscsak abban jelenti a legtöbbet, hogy egy kicsit kihúzhatjuk magunkat, mert itt vagyunk, mindent túléltünk az elmúlt száz évben, és végre szépen, nyugodtan elmondhatjuk, kimondhatjuk és meg is élhetjük, hogy kik vagyunk.

 

 

Forrás: Promenad | Fotó: Gémes Sándor