Makó Publicisztika Vélemény

A makói egészségügy története – 1. rész

A makói József Attila Múzeum történész-muzeológusának írása a város egészségügyének történetéről.

A török hódoltság után újjátelepült 18. századi Makó és környéke egészségügyéről kevés ismerettel rendelkezünk. Tudjuk, hogy a Rákóczi-szabadságharc alatt 1705–06-ban a császári – közismertebb nevén labanc – katonaság rendezett be kórházat a városban. Ebből később kocsma lett – nyílván a nagyobb igény miatt – egy 1711. évi jelentés szerint.

A betegeket a céhekbe tömörült sebészek illetve chyrurgosok (borbély, seborvos) látták el. Az utóbbiak inasként elsajátítottak a sebkötözés, az érvágás és a kenőcskészítés korabeli tudományát. Míg Csanád megyében 1749-ben Makón található egy borbély, addig például Pozsony megyében 23 seborvos, 2 borbély és 1 gyógyszerész élt. Az első patikát városunkban az Isteni Gondviselést 1773-ban alapították. Egyetemen végzett orvosok viszont alig akadtak. A kormányzat kénytelen volt foglalkozni a közegészségüggyel, elsősorban az ismétlődő járványok pusztításai miatt. Maria Terézia királynő 1752-ben előírta a vármegyék számára a főorvos alkalmazását, ezzel az adózó nép ingyenes ellátását is megpróbálta biztosítani.

1770-ben adták ki az orvosok hatáskörét és teendőit, valamint a közegészségügyet szabályozó rendelkezést a Generale normativum in re sanitatist. Ebben előírták, hogy orvosi gyakorlatot csak diplomával lehet folytatni. A chyrurgusokat a megyei főorvos alá rendelték. A főorvosok évi jelentésekben voltak kötelesek beszámolni az adott terület egészségügyi állapotáról. Békés-Csanád és Csongrád varmegyék főorvosa Riegler Zsigmond (1754–1812?) volt, és ő is megírta a jelentését. Erre a Helytartótanács külön rendelkezésben is felhívta a figyelmét.

A főorvos jelentése az első szakember által összeállított dokumentum, amelyből hiteles képet kaphatunk Csanád vármegye – amelynek ekkor Makó a székhelye – lakóinak 1785. évi egészségügyi állapotáról. Jelentésében hónapokra bontva leírja a tapasztaltakat, feltünteti a járványos betegségeket és a ritkább, érdekesebb eseteket is. Felsorolja a településeken élő orvosokat és borbélyokat. Makón Antonius Dutkievitz működött, akit a vármegye fizetett és Budán végzett. Rajta kívül a Szászországból érkezett Henricus Szeimüllert találjuk még a városban. Őt a püspök alkalmazta, és a hadseregben tanulta ki a mesterséget. Nagylakon Michail Szent Jobi, Battonyán Johannes Országh, Csanádpalotán Ignatius Schöner gyógyította a betegeket a települések alkalmazásában. Apátfalván, Magyarcsanádon, Sajtényban és Földeákon nem volt orvos. A megyében működött még 19 bába, de csak egy végzett a budai egyetemen.

Riegler Zsigmond a korabeli ismereteknek megfelelő úgynevezett „humoralis pathologia”-i szemlélettel megállapította, hogy „a leggyakoribb betegségek különleges okai főképpen a levegőben, az evésben, az ivásban és a mozgásban keresendők”. Talán napjainkban is követendő ajánlásokat tett az egészség megőrzésére. Szerinte „az ételeknek megszokott lassú megrágása, a testmozgás, a szabad levegőn való tartózkodás, az idejében lefekvésnek és korán való felkelésnek megszokása használ legtöbbet.” A főorvos a maga idejében korszerűnek mondható ismeretekkel rendelkezett. Sőt, nyitott volt az új eljárások felé is. Különösen érdekelte a himlő lehetséges gyógyítása. Edward Jenner 1796. május 14-én alkalmazta először a himlőoltást, Riegler pedig 1802-ben már bevezette Békés vármegyében.

A jelentésében megemlékezik sikeres népi gyógymódokról, megörökíti a betegségek népi elnevezését – például pokolvar (lépfene) – és az ekkoriban még minden betegségre alkalmazott érvágasról. A mellhártyagyulladást például az erősebbeknél érvágással gyógyította, a gyengébb fizikumú betegeknél más eljárást alkalmazott. Lenmaglisztből és tejben főtt görögszénából készült borogatást rendelt külsőleg, belsőleg pedig „salétromos gyulladáscsökkentő keveréket”. A szegényebbek árpa főzetét itták salétrommal, ecetes mézzel vagy pipacs és bodzavirág teát, ha akadt hozzávaló. Riegler megfogalmazása szerint „a betegség megfőzését kényszerítettem ki”. A betegek ellátására szolgáló helyről azonban semmit sem tudunk meg, legfeljebb a vármegyei sebész szállíttatta lakására a beteget, hogy ott komolyabb beavatkozást végezzen el. A folytatásban az első makói kórházakkal ismerkedünk meg.

 

A szerző Forgó Géza, a makói József Attila Múzeum történész-muzeológusa