Makó

Generációk gondnokai: Rónai Dániel szerint a zene átélése kulcsfontosságú

Ezen a héten a Makói Általános Iskola és Alapfokú Művészeti Iskolában, illetve a Honvéd programban tanító Rónai Dániellel beszélgettünk a Generációk gondnokai interjúsorozatunk keretein belül többek között arról, hogy mennyire nehéz vagy épp könnyű megfogni a komolyzenével a növendékeket, illetve arról is, hogy miért is fontos a „flow” élmény.

– Hogyan jött a zene, illetve a hangszeres játék az ön életében? Ha jól tudom, a családjában több pedagógus is van: hogyan kapcsolódott ehhez az oktatás szeretete is?

– A zenélés kisgyermekkoromtól kezdve szerves része az életemnek. Édesanyám ének-zene tanár, ezért otthonunkban rendszeres volt az éneklés, a zongoramuzsika, illetve a gitárjáték is. Már óvodás nagycsoportos koromtól kezdve jártam zongorára, és innentől egyenes út volt, hogy végigjártam a zeneiskolát; 4-5 évet zongoráztam, majd később jött be az életembe a gitár, de számos más hangszeren is kipróbáltam magam.

– Miért pont a gitár lett végül? Mi tetszett meg benne?

– Mindig is tetszett ez a hangszer, valószínűleg azért, mert belső igényem volt a gitár hangjára. Először a popkultúra által volt kapcsolatom a hangszerrel, illetve az elektromos gitárral. Már általános iskola első osztályában nagy Queen rajongó voltam, és volt egy erős filmes behatás is, amely mély nyomot hagyott bennem, ez volt a La Bamba című film. Édesanyám által szólt nálunk igényesebb angol és magyar rock-, és könnyűzene is, mint például Beatles, Scorpions, Guns N’ Roses, Demjén, Máté Péter, LGT, Bródy, Zorán, amelyek olykor egy szál gitárral is felcsendültek és közösen énekeltük. Ez is hozzátartozott, hogy szervesen belenőttem muzsikálásba.

– És bár a klasszikus zene kapott nagyobb teret, esetleg zenekaralapítási ambíciói is voltak, vagy inkább az oktatás felé libbent ez?

– Amikor elkezd egy gyerek hangszeren tanulni, akkor nyilván nagyon sok ötlete van arról, hogy ő hogyan fogná a színpadon a gitárt, ezt látja koncertfelvételeken, videoklipekben, de amikor elkerül egy zenetanárhoz vagy elkezdi a zeneiskolát, akkor egy másik világ tárul ki előtte. Ugyanígy volt velem is: ez nem volt tudatos gyerekként sem, hogy most mi felé fogok igazán tendálni. Ami feladat volt, és ami jött velem szemben azokból táplálkoztam és inspirálódtam, aztán a belső motivációm és az ízlésem csak később kezdett igazán „elfajulni” a klasszikus zenei vonal felé. A zeneileg érzékeny, illetve lelkileg erre nyitott személyek érzik meg azt, hogy mi a klasszikus zene szépsége, és innentől kezdve egyénenként függ, hogy ki mennyire merül el benne. Nálunk otthon komolyzene is szólt, és minden más stílus is, ezért már fiatal koromtól fogva nagyon nyitott voltam mindenfélére.

– Mennyire nehéz megfogni a növendékeket a komolyzenével? Például azokat, akik úgy kezdik el a hangszeres játékot, hogy otthonról nem hozták magukkal a komolyzenei érdeklődést, esetleg kell egy kis mai zenét is belecsempészni számukra, hogy érdekesebbé tegyék?

– Magyarországon a hangszeres zenei képzés nagyon komplex-, és jól működő rendszerként van kitalálva, mivel szervesen kapcsolódik a népzenéhez, illetve a hagyományokhoz. Mi zenetanárok elsősorban arra a zenei tudásra építünk, – főleg az első egy-két évben – amelyet a gyerekek otthon vagy az óvodában megtanulnak, vagy élményként magukba szívtak. Kodály és Bartók országában olyan zenetanítási tradíció alakult ki, amelynek lényege, hogy a gyermekek által ismert népdalokra, mondókákra épül a hangszeres tanítás kezdeti stádiuma. Ez a zenei nyelv és hangszeres fejlődés válik később egyre komplexebbé, ami egyenesen jár azzal is, hogy direkt az adott hangszerre komponáló zeneszerzőktől vagy klasszikus művek átirataiból tudunk játszani, és csoportosan is tudnak a gyerekek együtt muzsikálni, alkotni. Tapasztalatom szerint azok a diákok, akik már legalább három-négy évet jártak zeneiskolába, nem kell őket különösebben inspirálni a komolyzene művelése felé, mert náluk egy természetes tanulási folyamattá alakult a tevékenység, és ez által válnak szépen lassan műértővé és kultúra fogyasztóvá is. Ez lenne a célja a zeneiskoláknak, szerintem.

A motiváció pedig más dolog, az teljesen egyénenként függ: van, aki nem hajlandó a komolyzene művelésére és van, aki igen. Azok a fiatalok, akik fogékonyak a klasszikus zenére, beléphetnek egy olyan kimeríthetetlen, fantáziadús és érzelmileg gazdag világba, amely képes teljesen magával ragadnia mind a művelőjét és mind hallgatóját is. Ezeket az ingereket máshonnan nem kapja meg az ember csakis a művészetekből.

Vannak olyan növendékeim, akiknek a szíve éppúgy húz a rock és a pop vonal felé, mint a klasszikus zene irányába, ezért őket igyekszem segíteni és kézzelfogható tudást-eszközt adni a kezükbe. Azt is figyelembe kell vennem, hogy a fiatal korosztálynak szüksége van az igényes könnyűzenére is, és ebben a korban könnyedén lehet jó irányba terelni őket. Gyakran tanítok egy-egy dalt akkordozni vagy segítek „leszedni”, ha azt kérik tőlem a gyerekek. Nyitottnak kell lennem, ez nagyon fontos.

– Mit adhat a zene? Akár a komolyzene vagy épp a hangszeres játék; miben fejlesztheti az embert?

– Jó a kérdés, órákig tudnék erről beszélni. Magában a tevékenységben való elmélyülés, vagy más néven a „flow”, ugye Csíkszentmihályi Mihály fogalmazta meg így, ő kutatta, illetve írt erről tudományos értekezéseket. Nagyon fontos, hogy az ember valamilyen cselekményben el tudjon merülni, legyen az rajzolás, táncolás, vezetés vagy éppen bármi más… A lényeg az, hogy az egyén jól érezze magát abban, amit éppen művelés így létrejön a pozitív energiaáramlás. Dióhéjban.

Nálunk például a zeneiskolában akkor tud sikeres lenni egy gyermek, ha pont a zene az a tevékenység, amiben el tud merülni és jól érzi magát, avagy a zenélésben alakul ki a „flow”. Ez az egyik dolog, amit adhat a zenetanulás.
A másik az, hogy magával a zenével a diák lelkét pallérozzuk. A zenén keresztül hozzásegítjük a gyermekeket olyan élmények megszerzésére, érzelmek átérzésére, amelyek a mai világban ugyanolyan fontosak és szükségesek, mint például egy ötezer évvel ezelőtti embernek, vagy talán még fontosabbak is.

A zene az igazából egy organikus dolog, ami mindig is az emberhez tartozott. Régen, amikor még nem volt elektromos áram, és nem szólt hangszórókból a zene, valahogy ez a dolog mélyről és belülről ösztönösen megszólalt. Példa erre óriási népzene gyűjteményünk is. Szerintem a baj manapság az, hogy mivel ömlik ránk a rengeteg úgymond ”zajos zene” a reklámokból, a rádióból és mindenhonnan, ezért nem feltétlen alakul ki az emberek többségében az igény arra, hogy ők maguk zenéljenek, vagy akárcsak dúdolásszanak. Úgy vélem, hogy ezt az alapvető ösztönös készséget is meg kellene tanítani újra, hogy az emberek szeressenek zenélni, esetleg merjenek alkalomadtán énekelni, vagy ne féljenek érzéseikről dallamokat kitalálni, akár a négy fal között.

Nyilván nem lehet, és nem is kell mindenkit komolyzenére motiválni, pláne a hangszeres zenélésre nem, de ez attól szép, hogy ahányan vagyunk, annyi félék vagyunk. Nekünk akkor van szerencsénk, ha pont olyan növendékekkel találkozunk, foglalkozunk, akiknek erre van szüksége; a lelküknek, a szellemüknek… Ha valakinek a muzsikálásra igénye van, akkor az ösztönösen rááll és elmerül benne. A zenetanulás sok mindenre kihat, és akkor még nem beszéltem a fizikai és élettani hatásairól, transzferhatásairól sem.

– Mondhatni, hogy a hangszeres játék alapja is a zenének a megértése, hogy mélyebben tudja értékelni valaki?

– Nem feltétlen. Nem kell zeneiskolai előtanulmány ahhoz, hogy valaki zeneértővé váljon, vagy érezze a zenét. Ez inkább ösztönös. Nagyon érdekes egyébként, hogy van néhány ismerősöm, akiknek botfülük van az énekléshez, ritmusérzékük elég csekély és soha nem tanultak zeneiskolában, mégis kiváló kritikát tudnak megfogalmazni egy-egy komolyzenei koncert vagy előadó kapcsán, és egyébként rendszeres kultúrafogyasztók.

Azt is megfigyeltem eddigi munkám során, hogy vannak olyan növendékek is, akik kifejezetten magát a mozgáskultúrát és a precizitást szeretik ebben a tevékenységben, nem pedig a mély érzések foglalkoztatják. Például némelyik gyerek presztízskérdést csinál abból, illetve az motiválja, hogy le tudja-e játszani hibátlanul azt az “XY” által írt darabot. Ez is egyfajta alkotás, a tökéletes reprezentálás, a pillanat művészete. Számomra ez nagyon érdekes dolog, és kicsit olyan, mint amikor gyönyörű mandalát alkot egy szerzetes egy buddhista kolostorban és aztán egy mozdulattal eltörli az egészet – de az alkotás megvolt és tökéletes.

Nálunk kombinálódik ez az egész tevékenység az előadó-művészettel. Mint már említettem, nagyon komplex dolog a zenélés. Onnantól kezdve, hogy egy diáknál mi lehet a motiváció, a belső hang, illetve utána, ahogy a megszerzett tudás gyarapodik és egyre jobban fejlődik a szint, úgy akár elmozdulunk az előadó-művészet felé.  Ez megint egy újabb könyvtárakat megtöltő téma.

Onnantól kezdve, hogy színpadra kerül egy növendék, ott dől el, hogy akkor most egy extrovertált vagy egy introvertált személyiségről van szó. Inkább a négy fal közt gyakorolgat és örömmel merül el a tevékenységben, vagy azt mondja, hogy megmutatja ország-világnak, hogy mit is tud zenélni.

Az én gitártanszakomon is vannak diákok, főleg a már ügyesebb, és versenyszinten levő gyerekekről beszélek, akiket kifejezetten ez utóbbi motivál. Bevallom engem is ez inspirál, hiszen azért kerültem színpadra, mert motivált a közönség és a koncertek hangulata. Egy külön életérzés megtapasztalni azt, hogy milyen az élő koncert, és annak saját atmoszférája nagyon meghatározó tud lenni a növendékek fejlődésében.

– A koncertélmény, ez az atmoszféra is ezek szerint egy motiváló erő tud lenni egy növendéknél, hogy mondjuk később ezt a pályát is válassza?

– Abszolút! Valakinek ez olyan drukk, olyan spannolás vagy izgalmi állapot, amelyet az extrém sportokhoz tudnék hasonlítani. Az ilyen „stenk” állapot adrenalint termel: a színpad, a közönség, az, hogy ott ki kell állni és hibátlanul, vagy minél jobban kell játszani, és a zenét próbálni átadni. Jelentőségteljes feladat – Stachó László professzor fogalmazta meg igazán pontosan – „a valós idejű zenei átérzés”, melynek megéreztetése a növendékkel az egyik legfontosabb zenepedagógiai kötelességünk. Hogyha erre a dologra képes a gyermek, akkor az garantált siker. Úgy vélem, hogy főként gyerekeknél megbocsájtható az élő koncert során, ha esetleg memóriahibával játszik, vagy elcsúszott az egyik hangról a keze. Lényegtelen. Itt a zene átélése és átadása, ami tudja mozgatni, motiválni a fellépőt a színpadon. Ez az egyik kulcsfontosságú eleme annak, hogy jó előadó legyen.