Blog

Szívünkben az ünnep

Amit már megéltünk, ami talán másként sikerült és mindarról, ami mindig előttünk áll.

Idén, aki jól sakkozott a szabadságaival, vagy nem volt választása a szombati munkanapokkal, azok ritkán adódó ünnepi hétnek lehettek a részesei. A hosszabb együtt töltött idő a családi hagyományok gyakorlása, az áhított karácsonyi együttlét és a nagy trakták mellett, tanulságos időszaknak is bizonyult, ha megengedtük magunknak. Ilyenkor jobban és másként tudtunk együtt lenni a szeretteinkkel, találkozhattunk a rég nem látott rokonokkal, felhívhattunk olyanokat, akik az év során kikerültek a látókörünkből, de most éreztük, szeretnénk tudni, mi van velük. Kicsit magasztosabb volt a hangulat, nagylelkűbbek voltunk és akartunk jót tenni.

Ha szerencsések vagyunk, akkor még a szüleinkkel ülhettük körbe az asztalt, és próbáltuk elhessenteni a tényeket, hogy mennyivel lassabbak és gyengébbek, tavalyhoz képest is. Egy bizonyos életkor fölött a szülőkért való aggódás állandó része az életünknek, ahogyan az elvesztésüktől való félelem is. De hiába érezzük sokszor, hogy meg kellene becsülni a pillanatot, előfordulhat, hogy mégsem mindig sikerül. Vagy épp a régi emlékek felidézése hoz a felszínre már elfeledettnek hitt sérelmeket a terített asztalnál vagy a fa körül. Hogy például utáltuk, hogy állandóan egyformába öltöztettek bennünket, pedig nem is voltunk ikrek, vagy a díszítés közben olyan zene szólt mindig, ami nem tetszett, vagy akkor is meg kellett enni az adott fogást, ha nem ízlett. Mivel nem szólhattunk ellene, ezért úgy tűnt, még mi akartuk mindezt, most pedig meglepő, mi bajunk van.

Pedig a lelkünk mélyén érezzük, tőlük telhetően akartak jót akkor és ma is nekünk, vagy csak egyszerűen azt adták tovább, amit tudtak.  S amint kimondtunk valamit, már tudjuk, várhatott volna. Mert már elmúlt, megtörtént, hiába fáj most is.

Az ünnep talán segít, hogy megértőbbek legyünk és örüljünk annak, ami van. És erre sokszor mások meghökkentő kijelentései is rávezethetnek bennünket. Egy ismerősöm panaszkodott, nálunk másról sem szól ez a pár nap, csak evésről és tévézésről, meg felesleges ajándékokról. Más kortársam azt mondta, fát sem állít és próbálja átaludni az egészet, miközben várja, hogy hétköznap legyen újra. És van, aki utálja, mert ilyenkor garantált valamin az összeveszés.

Nekem a mostani ünneplés legnagyobb tanulsága az, hogy nem kell, hogy tökéletes legyen valami, hogy meglássuk benne a szépet. És nem kellenek a szirupos díszletek sem ahhoz, hogy azt érezzük, szeretve vagyunk.

Jó, ha van kivel ünnepelni, valamiért készülődni. Persze, kellenek az álmok és talán maradnak a régi sérelmek is, de csak azért, hogy mindig legyen bennünk vágy.

De a legigazibb mégis tudni, hogy otthon vagyunk és egymásnak is – nem csak karácsonykor.

Minden nap lehet a szívünkben ünnep.

A következő esztendőben erre szeretném magam emlékeztetni mindig.