Kamaracsoportként indult, mostanra pedig mintegy 110 tagot számlál az idén jubiláló Forgatós Táncegyüttes, amely hamarosan egy ünnepi gálával koronázza meg az elmúlt tíz évet. A kezdetekről, a legemlékezetesebb pillanatokról, és arról, hogy miért is egy nagy család a Forgatós, arról Doktor Lászlóval, a Népművészet Ifjú Mesterével, Arany sarkantyús táncossal, pedagógus-etnográfussal, a Forgatós Táncegyüttes alapítójával és művészeti vezetőjével és Doktor-Bagaméri Andreával, az együttes asszisztensével beszélgettünk.

– Hatalmas mérföldkőhöz ért a Forgatós Táncegyüttes, tízéves jubileumukat ünneplik. Hogyan emlékeznek vissza a kezdetekre, mi volt a célkitűzés akkor?

Doktor László: Tíz évvel ezelőtt egy táncházmozgalom indult el. Amikor idekerültem Makóra 12 éve, akkor nem volt a táncháznak hagyománya, nem nagyon működött táncházmozgalom. Elkezdtem néhány helyszínen felépíteni ezt a táncházat, és akkor egyre több érdeklődő jött, látogatták a táncházakat, ami körülbelül két-háromhetente mindig meg volt rendezve rendszeresen. Ahogy jöttek az emberek, egyszer csak felmerült ez a kérdés a tagok között, hogy nem lehetne ezt valahogy komolyabb formába önteni, hogy ne csak táncház legyen, hanem komolyabb munka folyjon? Akkor jött ez az ötlet, mivel nekem ez a hivatásom, a munkám, mivel én ezt szeretem csinálni, egyből el is fogadtam ezt az ajánlatot, és azt mondtam, hogy hozzunk létre egy együttest, és rendszeres, heti három alkalommal kezdjünk el dolgozni. Így is történt, a hely viszont egy kicsit döcögős volt, mert mindig kerestük, hogy éppen hova tudunk bemenni, nem volt helyszín, de mindig megtaláltuk valahogy, hogy ne maradjanak el a próbák. Amikor már azt láttam, hogy ez kezd együttessé válni, akkor fogalmaztam én meg a célkitűzést: az én ars poeticám egyértelműen az, hogy a magyar néptánc kultúrát úgy megtartani, ami kvázi a nagykönyvben le van írva. Én a profizmust képviselem, és én akkor elmondtam az akkori tagoknak is, hogy velem csak úgy lehet dolgozni, az maradjon itt, az járjon, aki ezt felvállalja, hogy mindenben a profizmust fogjuk képviselni, és olyan magas színvonalat szeretnék képviselni, amit ma képvisel a magyar néptánc mozgalom, ami nem kicsi, sőt, annyira érdekes, hogy szinte évente változik. Én már akkor azt mondtam, hogy csak úgy, ha nagyon magasra rakjuk a lécet és ezt követjük, a kihívásoknak meg kell felelni, ezt vállalták a tagok, azt mondhatom szinte mindenki. Bízom benne, de az elmúlt műsoraink is bizonyítják illetve majd biztosan a gála is, hogy ez a mai napig így van, mindenki ehhez tartja magát, be is tartják a szabályokat, hogy mindenben, külsőségben, szakmai tudásban, eszmében, mindenben a profizmust képviseljük.

Doktor-Bagaméri Andrea: Ha én gondolok vissza a kezdetekre, akkor nagyon hangulatos volt, egy pincében volt az első próbatermünk, akkor még kamaracsoportként működtünk, csak felnőtt táncosok. Az első produkciónk az 2009. március 15-én a kiskunhalasi Halas Táncegyüttessel közösen történt, Petőfi visszatér címmel. Bemutattuk a darabot Kiskunhalason, átjöttünk ide Makóra, a Hagymaházba, ahol az akkori igazgatónő, Bálint Márta fogadta a produkciót, majd aznap átmentünk Hódmezővásárhelyre és a Bessenyei Ferenc Művelődési Központba is bemutathattuk. Ez volt az első produkció, és ezt követte utána jó pár táncszínházi produkció, amit közösen a férjem korábbi táncegyüttesével, a Halas Táncegyüttessel közösen mutattunk be, és a nézők között voltak azok a fiatal táncosok, akik látták a darabot és eljártak a táncházakba, utána már ők is vágytak arra, hogy legyenek ennek a kamaracsoportnak a tagjai, és 2009 szeptemberében jött létre az első gyermekcsoportunk. Akkor már a jelenlegi próbatermünkbe próbálhattunk, és tudom, hogy 12 gyerek jelentkezett elsőre, és ezek közül a gyerekek közül a mai nagy együttesünkbe is még hála Istennek is hat táncost számolhatunk, akik itt vannak annak ellenére, hogy érettségi előtt állnak vagy le is érettségiztek és dolgoznak vagy továbbtanulnak. Komolyan vették azt az intést, amit a férjem megfogalmazott, hogy itt ezt a munkát csak komolyan és elszántan lehet végezni. Furcsa volt, hogy hogyan reagált a makói közönség minderre: furcsán fogadta, hogy „Úristen, mi lesz ebből? Március 15-e táncjáték?” – nem tudták elképzelni, hogy milyen lesz ez. Én azt gondolom, hogy a kezdetektől kialakult az együttesünknek ez a két arculata, hogy a hagyományos néptánc koreográfiák mellett visszük ezt a vonalat is, és nem idegenkedtek. Az első karácsonyi bemutatónk, amit nem adventi gyertyagyújtás keretében, hanem színházi keretek között, bent a Hagymaházban tartottunk, az talán maximum egy 30 perces produkció volt, és Jézus születését fogalmaztuk meg, és annak is nagy sikere volt. Akkor így indult ez a vonal, hogy a néző is azt mondta, hogy szeretne többet látni ebből, a táncos részéről is volt befogadó képesség arra, hogy egy mezőségi, egy kalocsai tájegység elsajátítása mellett nyilván ez nagy teher is, mivel párhuzamosan tanulja a korának megfelelő tájegységnek a táncát, de mellette mutatkozhasson meg táncszínházi produkcióban. Ami még ebbe a munkába segítség volt anno akkoriban, hogy a Szegedi Nemzeti Színház színészei, a Borovics Tamás vagy a Gömöri Krisztián, később a Rédei Roland mindig úgy segítették a táncosok munkáját, hogy hogyan tudja magára formálni a három király vagy a József szerepét. Később aztán bekerülhettünk a Koltay Gergely, Koltay Gábor csapatába, nyilván akkor meg ott azok a profi színészek még sokkal nagyobb segítségünkre voltak, de ma már azt mondhatom, hogy nem véletlen, hogy a Forgatós Táncegyüttes tagjai akár a saját iskolájukban, intézményükbe is felkérik őket, van, hogy a férjem egy önálló produkcióval készíti fel őket.

Doktor László: Azért említsük meg azt is, hogy itt ez a tíz év, ha emberi léptéket nézünk, akkor nem is olyan sok, de egy táncegyüttes életében azért már pontosan egy olyan jelentős időszak, ahol már valójában meg kell jelenjen, meg kell mutatkozzon a szakmai tudás, az igényesség, a színvonal. Azt gondolom, bátran ki merem jelenteni, hogy a Forgatós Táncegyüttes, illetve jómagam, a szakmaiságommal megtanítottam a makóiakat, illetve a Makó környéki, kistérségben élő, érdeklődő embereket egy olyan fajta kulturális igényre, ahol most már tökéletesen látják a különbségeket, egy táncműsorunknak a hitelességét, a szépségét, az igényességét, az üzenetét, és ehhez kellett ez a tíz év.

Tíz év alatt megszámlálhatatlan előadást és fellépést tudhatnak maguk mögött. Ha egyet ki kellene emelni, melyik volt a legemlékezetesebb, vagy a legkedvesebb emlék?

Doktor-Bagaméri Andrea: számomra ennek a tíz évnek a legmeghatározóbb lelki töltetet adó műsora 2017-ben, augusztusban az Itt élned, halnod kell előadásnak az első turnéállomása, Vésztő-Mágoron, egy katlanszerű völgyben volt a műsor. Az egész napos felkészülésen mi a színpadról nézve el nem tudtuk képzelni, hogy ezt fogják a nézők megtölteni. A műsor előtt egy szoborátadás történt, ami már teljes sötétben volt, és akkor már érzékeltük, ahogy a nézők között vonultunk, hogy nagyon sokan vannak. A műsor alatt a tapsokból és a reakciókból érezhető volt, hogy olyan felfokozott hangulat van ott, egy olyan atmoszféra, ami leírhatatlan, és amikor a tapsrend után a Kell még egy szó finálédal ismétlésére került sor, és mobiltelefonokkal, öngyújtókkal csak azt láttad, hogy talán még a domb tetején is állnak. Kiderült utána, hogy több tízezer néző ült, nézte, és hallottad amikor bekiabálták, hogy “hajrá Forgatós!”. Már a műsor ideje alatt egy olyan közeget teremtett az a nézősereg és az az atmoszféra azon a történelmi helyen, hogy az leírhatatlan, és amikor lejöttünk a színpadra, amikor túl vagy a feszültségen, hogy megcsináltad és hogy ez fantasztikus, és örömödben sírsz. Hogy két nap, 14 óra munkája után egy amatőr táncegyüttes táncosaként a profi színésszel és a profi rendezővel, énekesekkel, ott állsz és egyenrangúnak tartanak téged, méltónak arra, hogy átöleljen, és együtt sírj, az valami fantasztikus volt.

Doktor László: számomra az autentikus műsorunk épp itt a Hagymaházban volt, az megragadt, és pont azért is érdekes nekem, mert sikerült meghívnom arra a karácsonyi gálaestünkre – a mesteremet szerettem volna meghívni, Tímár Sándort, de ő sajnos nagyon beteg –, de első szóra elfogadta a felesége, Tímár Böske a meghívást, és nekem ez sokat jelentett. Megtisztelt engem azzal, hogy eljön és még tartott egy kis beszédet a színpadon, köszöntötte az együttest. Itt volt énekesként Pintér Gabriella, aki szintén számomra a szakmában egy nívós ember, az a gála, ami 2016-ban történt és az az időszak, az nekem nagyon megmaradt nekem. Továbbá had említsem meg azt a momentumot, amikor a Hősök terére készítettünk egy nagyszabású műsort, a Koltay Gáborral és a végén, amikor húszezer ember felállt és tapsolt, és kijött a műsorvezető és elmondta, hogy nagy szeretettel köszönti a makói Forgatós Táncegyüttest,

ott én egy kicsit elérzékenyültem, és ott váltam makóivá. Én nem vagyok makói, de valahol a lelkemben, ott váltam makóivá és ott fogalmazódott meg bennem, hogy igen, innentől kezdve a makóiakért, azokért a gyerekekért, táncosokért, emberkeért, akik értékelik, azokért teszek mindent, azért teszem, hogy ők olyan fajta tudáshoz, élményhez jussanak, amit száz vagy százötven év múlva is emlegetni fognak.

Illetve, legutóbb, ami érdekes és ezt a rendezőnek utólag elmondtam, és most lehet néhányan azt mondják, hogy beteg vagyok de remélem nem, mert orvos még nem mondta ki. Mikor lement a Trianon műsorunk a Hősök terén, és ezt több ízben előfordult, hogy ment a tapsrend, és ezt még senkinek nem mondtam el a rendezőn kívül, hogy megjelent előttem a tizenhárom aradi vértanú. Az igazi, tizenhárom aradi vértanú képe. Hol arany, hol ezüst színben jelentek meg. És ez nem azért van, mert beteg vagyok, vagy bármi befolyás lett volna, például alkohol, mivel senki nem fogyaszthat alkoholt, nálam legalábbis biztos nem, és ez megtörtént. Ennek valószínűleg üzenete van, mindenki gondolhat, amit akar, de ez is egy olyan nyomatékos, emlékezetes pont, akár az én életemben, illetve a táncosaim életében is, hogy ennek van valami üzenete, és mint mondottam: Makóért, a makóiakért és Makó kultúrájáért tesszük azt, amit teszünk. Eddig is ezt tettük, az elmúlt tíz évben, rengeteget vagyunk külföldön, belföldön, nagyon nívós versenyeken, minden korosztályunkkal, a gyerekcsoporttól a felnőttekig, ahol nagyon neves zsűri előtt jelenünk meg, és hála jó Istennek elmondhatom, hogy minden ilyen szakmai versenyről a legjobb díjakkal, ha nem a legjobbakkal jöttünk, és mindenhol Makó hírnevét öregbítjük. Erre én büszke vagyok, hogy tényleg ezek a gyerekek, makói fiatalok, feláldozzák a szabadidejüket arra, hogy minden nap, és most nem csak a gála miatt, hanem nálunk minden nap mennek a műhelymunkák, ott vannak nap mint nap, szívják magukba azt a tudást, és nemcsak a testi tudást, a motívumokat tanulják meg, hanem megtanulják a hátteret. Azt gondolom, hogy így éri meg, hogy a gyereket, testestől-bőröstül felkészítsük a néptáncra, és ő úgy vigye tovább az ő gyereke felé akár, hogy tényleg tisztán tudja, tiszta forrásból kapja és tisztába legyen azzal, hogy mi is ez a kultúra.

 

Doktor-Bagaméri Andrea: Mikor beiratkozik hozzánk egy gyerek, akkor egy szülő érdeklődik, hogy mi az, amit tud még kapni az együttesben itt nálunk, hogy meg tanul táncolni? Én mindig azt szoktam mondani, hogy mi nem ígérünk külföldi utakat, elérhetetlent, mi egye tudunk nyújtani a gyereknek, amellett hogy a férjem megtanítja őket táncolni, a néptánc szeretetére és a népszokások átadására, hogy mi családot próbálunk nekik adni. Mindig el szoktam mondani, hogy a Forgatós Táncegyüttes egy nagy család, számunkra  a legfontosabb ünnep a karácsony. Karácsonykor a gálaműsort leszámítva mindig van egy olyan szombati nap, amikor az összes gyerek, szülővel, anyával, apával, testvérrel együtt összegyűlünk és karácsonyfát állítunk, és megajándékozzuk egymást. De nemcsak karácsonykor vagyunk együtt, amikor nekünk bármilyen előadásunk van, akár Makón, akár vidéken, fesztivál van, versenyre kell utazni, mindig jönnek a szülők, segíthetnek, vigyázhatnak a saját gyerekükön túl a többire, hajat fonnak, öltöztetnek. Én azt gondolom, hogy úgy működünk valóban, mint ahogy egy családnak kellene működni, de a XXI. század rohanó világába nem tud így működni. A mi házunknál a kapunk nyitva áll bárki számára, a kamaszkor világában nagyon sokszor van, hogy eljönnek hozzánk szombat este, megbeszélve vagy váratlanul és ott önti ki a szívét. Megbeszéli ő a szülővel is, de mi valahol a második szülei vagyunk, hiszen nagyon sok időt töltünk együtt. Van, hogy csak eljönnek, volt a Halloween, ugye mi halottak napját tartjuk, de eljöttek, becsöngettek, hoztak üdítőt, és sütőtököt sütöttünk otthon és a mellett beszélgettünk, és ez is spontán dolog a sok közül kiragadva. Nyáron szalonnát sütünk, és ez nem kényszer hatására történik, ők igénylik, hogy tölthessenek velünk még időt, ez igaz a szülőkre is. És most minden nagyképűség nélkül, a sikereink mögött ez is ott van, hogy nem hajhásszuk a sikert, válogatunk, hogy milyen fesztiválra, milyen versenyre megyünk el, aminek a színvonala és minősége olyan, hogy a szakma is elismeri, illetve olyan, amire a gyereket úgy fel tudjuk készíteni. Nem tudjuk eléggé megköszönni az anyagi támogatások, pályázatok, az önkormányzat támogatása mellett a szülőknek a nem anyagi, hanem fizikai, háttérbe nyújtott segítsége az mind hozzájárul ahhoz, hogy mi a tíz év alatt mi eredményesen és sikeresen tudunk működni.

Doktor László: Ez egy nagyon érdekes kérdés, hogy miért működik így, filozófus ismerőseimet is megkérdeztem és ők is visszakérdeztek, és én azt állapítom meg, így hogy 54. éve vagyok ebbe a szakmába, és majdnem negyven éve oktatok, és azt kell, hogy megállapítsam, hogy ez azért ilyen, mert minden magyar emberbe ott van valahol a néptánc készség, csak sokan ezt nem tudják. Valahol innen ered ez az erős, közösségi összetartozás.

Hamarosan meg is koronázzák ezt a tíz évet, mivel készülnek a jubileumi gálaműsoron?

Doktor László: Bízunk benne, hogy tényleg egy korona lesz, több szempontból is, mivel sikerült meghívnom olyan díszvendégeket, akik azért tényleg a szakmában országosan, de mondhatom, hogy Európában is ismertek, ilyen például Sebő Ferenc, Kossuth-díjas zenetudós, aki bár népzenész, szinte gyerekkora óta a néptánc világba mozog, sőt, a profi világba is, a Pávába évekig zsűrizett például. Illetve, aki a táncos szakma hozzáértőjeként itt van, ő a Kővágó Zsuzsa, aki a Táncművészeti Egyetem címzetes docense, úgy gondolom, hogy ő aztán tényleg átlátja, hogy mit csináltunk itt a tíz év alatt. Meghívást kapott Koltay Gergely zeneszerző, mivel évek óta együtt dolgozunk a Koltay testvérpárral, mindkettőjüket meghívtuk, de szeretnénk, ha most Gergő is el tudna jönni és egy pár mondatban megfogalmazná, hogy az elmúlt öt évben a közös munkának az eredményét hogy látja. Illetve ami még egy érdekesség, hogy a háziasszony szombaton, aki a műsort vezeti. Ő nem más, mint Morvai Noémi, aki a Duna Televízió műsorvezetője, illetve ő már jó ideje a Fölszállott a pávának a háziasszonya, vasárnap pedig Varga Márta vezeti a műsort. Úgy gondolom, hogy tényleg korona lesz. A táncosaink is minden csoportja, ami azt jelenti, hogy négy csoport, mindenki nagyon lelkesen és odaadóan készül, és természetesen mi ezzel a kétnapos gálaműsorunkkal szeretnénk a nézőinket megajándékozni és a lelki karácsonyfájuk alá behelyezni ezt, mintegy ajándékot. Bízunk benne, hogy sikerül egy olyan fajta élményhez juttatni a nézőinket, ami tényleg feltölti őket, egy olyanfajta, régi karácsonyi hangulatba repítjük el őket, amire majd ők is rádöbbennek, hogy számukra is ismerős, vagy hogy például a nagymamájuk mesélte, hogy voltak ilyenek. A napi mókuskerékből, ebből a hajhászásból, tépésből szeretnénk visszalassítani őket, és azt mondani, hogy üljenek ott kétszer ötven percet, és most engedjék el magukat. Adják át magukat a szórakozásnak és az élménynek, és valóban egy olyan lelki töltődést kapjanak, amivel ha hazamennek, a saját karácsonyuk is olyanná váljon, amit itt a színpadon látni és kapni fognak, és nemcsak ez az egy, hanem a sokadik karácsonyuk legyen ilyen meghitt, ilyen őszinte és szeretetteljes.

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on google
Google+
Share on linkedin
LinkedIn
Share on pinterest
Pinterest