Az esküvőnket tervezgetem, te vagy életem szerelme, még nem szerettem soha így senkit, nem tudok nélküled élni, érted bármire képes vagyok, veled le tudnám élni az életemet, rád vártam, te vagy a nagy ő, összeköltözhetnénk…

Mondatok, amiket talán már mi is mondtunk ki a szerelem hevében és bizonyára nekünk is suttogtak hasonlókat. Úgy gondolom, hogy amikor ezek elhangzanak, akkor elragadtatásunkban azt teljesen komolyan is gondoljuk. Mi, nők, biztosan. Hogy ezek a kijelentések aztán később mivé alakulnak, változó, de a tapasztalat az, hogy azért sokat finomodnak az idővel. S végül, még annak is örülhetünk, ha egyáltalán igaz maradt ebből valami, és közben az alany sem változott. Nagy rendrakásnál én is találtam már régi, elfeledett levelet hasonló tartalommal, és nagyon idegenül hatott. Mintha nem is én lennék és nem is én írtam volna – csak a kézírás maradt ismerős. Nem volt jó érzés, amiért mégis megőriztem, mert ez is én voltam, és az életemnek egy korszakáról tanúskodott, amikor őszintén hittem a papírra vetett sorokban.

Nyilván valahol természetes folyamat a hőfok csökkenése (ahogy az ismerősöm mondaná, ő nem gázsütő, a székely bácsi meg majd szól, ha változik valami, addig minek mondani), mégis a lelkünk az izzás iránt epekedik. Főleg a nők hajlamosak arra, hogy a fenti mondatokat időnként kiadják magukból, és ami fontosabb, a másik szájából hallják. Sokszor még akkor is, ha egyébként tisztában vagyunk azzal, hogy nem (teljesen) így áll a helyzet.  Persze, ilyenkor semmi esetre sem szeretnénk erőszakosnak tűnni, mert utána meg a kicsikart szavak valódiságában kételkedünk. Ha meg állandóan mondogatják, az is gyanúsnak tűnhet. Férfiak közül többen arra hivatkoznak, hogy nem a szavak emberei, meg minek erről annyit beszélni… szóval lelki szervizként élnek meg általunk romantikusnak ítélt helyzeteket. Azután van, aki egyből szagot fog, hogy talán komolyodik a dolog, vagy nagyobb elköteleződéssel járnak az ilyen megállapítások, mint azt szeretnék. Amikor az erősebb nem az állítólagos szabadságát érzi veszélyben, egyből visszakozik. Akad, aki azt mondja, nem szokott álmodozni, meg racionálisabban kell ezt kezelni és hát a fiúk ilyenek – elég illúzióromboló tud lenni, még akkor is, ha igaz.

Biztos a sűrű rózsaszín köd okozza, hogy ha pillanatokra is, de szeretnénk néha elveszteni a tisztánlátásunkat, és azt, hogy az összes párkapcsolati kétségünket, bizonytalanságunkat eloszlassák. Ugyanakkor nem akarnánk hamis illúziókba sem ringatni magunkat, de a lelkünk mégis sóvárog valami szép és magasztos felé, ami néha kiemel bennünket a mindennapok szürkeségéből.

És persze az lenne a legjobb, ha mindez tényleg őszinte  lenne, s nem csak szavak maradnának. 

 Mert egy igazi jó kapcsolatban csupasz a lelkünk.

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on google
Google+
Share on linkedin
LinkedIn
Share on pinterest
Pinterest