Blog

Múlt-idéző

Novemberben mindig jobban érezzük a veszteséget.

A nagyszüleim mindkét oldalról tanyasi emberek voltak. Az apaiak ott is maradtak halálukig, az anyai ágról a téeszesítéskor beköltöztek a városba. De körülményektől függetlenül, azt a mély bölcsességet és szabadságot, amit az önálló gazdálkodó lét és ez a létforma adott nekik, végig magukban hordozták. Sokszor rácsodálkozom mai természetességre törekvő világunkban, hogy régen mennyire ösztönösen ment minden. Bizonyos értelemben, mintha feleslegesen tettünk volna kitérőt a modernizációban, hogy aztán újra visszakanyarodjunk a kiindulóponthoz és rájöjjünk arra, ami régen is működött és jó volt.

Mivel olyan szerencsés vagyok, hogy sok idős emberrel beszélgethetek, ezért számtalan szép történetet hallottam már a régi világról és annak csodáiról; hogy az emberek munkával és mindennel, amijük volt, segítették egymást, odafigyeltek és gondoltak a másikra. Ma, mikor a szomszéd lakás albérlői már nem is köszönnek, az ilyen személyesség is felértékelődik. Azt is tudom, hogy amit lehetett, megtermeltek és csak olyasmiért kellett a boltba menni, ami nem volt előállítható. Most próbálunk tudatos fogyasztók maradni az óriási kínálatban, mert szinte alig tudunk valamit elkészíteni magunknak, időnk, energiánk és valljuk be, sokszor tudásunk sincs hozzá. Ezért lesznek becses kincsek az örökségül hagyott receptes könyvek és felmenőktől ránk hagyott tudásként a befőzés, lekvárkészítés, kopasztás és még ki tudja, mi minden. Korábban szinte mindent hasznosítani tudtak, és minden ősi logika szerint működött. Mi pedig fuldoklunk a sok feleslegtől és rájövünk, mindenre kell valami új technikát kitalálnunk.

Félreértés ne essék: nem a fejlődés kerékkötője vagyok, bár kétségtelenül nosztalgiával gondolok a régi világ nyugodt tempójára, természet közeliségére és őszinteségére. Felgyorsult körülöttünk minden, ami idegileg is kilúgozza az embert és sokszor nem hagy időt pont arra, ami igazán fontos lenne. Elérhetővé vált ugyan minden, de olykor azt tapasztalom, ez is csak a felületességet fokozza bennünk, és gyorsan elillan a pillanat varázsa. Nagy energiákat mozgósítunk az „öko”, „bio” praktikákra, vadásszuk, honnan kerülhet tanyasi csirke az asztalra vagy egyáltalán hol láthat a gyerek háziállatot és miként tudnánk a virtuális világból valóságos játékba, beszélgetésbe csalogatni a fiatalokat.

Új életstílushoz és módszerekhez kell alkalmazkodnunk, miközben ugyanazokkal a vágyakkal, álmokkal vagyunk, mint elődeink: biztonságban élni, tartozni másokhoz, szeretve lenni.

És ehhez nem kell sok (k).