Hírek

Így zajlott Kerekes Éváék nepáli expedíciója a „Viharok hegyén”

Portálunk exkluzív módon követte végig Kerekes Éva és Herczeg Angelika magashegyi hegymászók idei nepáli expedícióját, amelynek célja a világ hetedik legmagasabb csúcsa, a 8167m magas Dhaulagiri megmászása volt. Jelen cikkben ezt a mintegy egy hónapot foglaljuk össze, hogy miként jutottak el az Alaptáborba, hogyan zajlott az expedíció ezt követően, és hogy miért is döntöttek helyesen, amikor a visszafordulás mellett tették le voksukat.

Szeptember elsején, helyi idő szerint 11 órakor érkeztek meg a hegymászónők Nepálba. Kerekes Éva akkor elmondta, akárcsak minden évben, idén is történt egy-két malőr, hiszen fél órát késett az indulásnál a repülőgépük Bécsből, amiből végül egyórás késés lett, így az átszállás is macerásabbra sikeredett, mint ahogy tervezték. Szerencsére rendben sikerült felszállniuk, azonban Katmanduban a nagy légi forgalom nehezítette meg a leszállást, ami miatt egy ideig köröznie kellett a repülőgépnek.

Szeptember harmadikán érkeztek meg Pokharába, Nepál második legnagyobb városába, onnan már másnap utaztak is tovább Tato Paniba, amely magyarul forró vizet jelent. 

– Ebéd után folytattuk a dagonyázást úttalan utakon, átkelve sodráson, elhaladva vízesések, földcsuszamlások  mellett. Néha arra gondoltam, mi hozhatta ide az embereket, akik itt élnek? Apró falvak távol egymástól, a hatalmas sziklák tövében, parcellák, ahol rizs és bab terem, bármerre nézek banánfák, egzotikus virágok, pillangók. Mégis nyomorúságos élet mindenfelé, óriási az ellentét a természet gazdagsága és az emberek szegénysége között, annak ellenére, hogy ezen a környéken már van vezetékes áram és víz, mobiltelefon – vetette fel a kérdést a hegymászónő.

A következő nap reggel ötkor indultak, amikor is csodás napfelkelte várta az expedíció résztvevőit a kanyargó folyónál. Útjukat a terepviszonyok nehezítették, rengeteg sáron, földcsuszamláson és bővizű patakokon is átkeltek. Másnap a 3700 méteren lévő Muktinathtban éjszakáztak elősegítve az expedícióra az akklimatizációjukat. Muktinath után  Marphában a szálláson kiterítették a térképet és próbálták a következő napi trekking útvonalát, emelkedését és a túra idejét megsaccolni, mely során 4800-4900 méter magasra terveztek menni, a YakKharka nevű helyre, amit még a térkép sem jelöl. Marpha-ban egy buddhista kolostort látogattak meg, ahol egy kedves monk nyitotta ki a lakattal lezárt vaskos ajtót. A monktól  áldást is kaptak később, a velük tartó sherpa pedig azt is megmutatta számukra, hogy üdvözöljék Buddhát.

Az Alaptáborba vezető háromnapos trekking második napján megmászták a 6012 méter magas Dhampus Peaket az akklimatizáció elősegítése érdekében. Onnan az 5140 méteren lévő Hidden Walley táborban éjszakáztak, mielőtt megérkeztek volna a 4670 méteren lévő Alaptáborba.

Eredetileg nem ezen az útvonalon mentek volna az Alaptáborba. Mégis úgy döntöttek, hogy a levonulás útvonalán közelítik meg a Dhaulagirit, egyrészt azért, hogy a szükségesakklimatizációjuk (azaz a szervezetük minél hamarabb hozzászokjon az oxigénhiányos környezethez) minél gyorsabban meglegyen, amire sajnos az eredeti útvonalon nem lett volna esélyük. Másrészt a Nepálban ebben az időben uralkodó monszunos időjárás sajnos nem kedvezett a trekkingnek.

– Így nulla akklimatizációval érkeztünk volna az Alaptáborba, és az nem jó, így meg lett fordítva az útvonal: ahol mentünk volna le az Alaptáborból az eredeti terv szerint hazafelé, az lett a felvonulásunk útvonala – mondta el Kerekes Éva, majd kiemelte: az az alapszabály hegymászásban, hogy „Mássz minél magasabbra, aludj minél mélyebben!”.

Az Alaptáborban várta szeptember második hetében Kerekes Éva és Herczeg Angelika a megfelelő időjárást, hogy megkezdhessék a mászóperiódusokat a 8167 méteres Dhaulagirire.

– Szeptember 10-én érkeztünk meg, de azóta egyfolytában esik az eső az Alaptáborban, nagyon ritkán kisüt a Nap, de maximum fél-egy órára, amíg meg tudjuk szárítani a holmijainkat, amik eláztak. A fentebbi régióban folyamatosan esik a hó. Türelmesen várunk, hogy mikor nyílik meg az az időjárásablak, amikor fel tudunk jutni először az 5700 méteren lévő 1-es táborba. Ott tervezünk  majd aludni egy éjszakát, majd utána felmászunk a 6500 méteren lévő 2-es táborba. Ott eltöltünk egy vagy kettő éjszakát mielőtt visszatérünk az Alaptáborba. Így lezárjuk az első akklimatizációs kört.  Pihenünk, és amikor optimális az időjárás, megkezdhetjük a csúcsmászást – tájékoztatta portálunkat a hegymászónő szeptember 17-én. Az 1-es táborba végül szeptember 22-én, vasárnap érkeztek meg, de egy kisebb egészségügyi probléma miatt Kerekes Éva ezt követően visszatért az Alaptáborba,  Herczeg Angelika pedig továbbment a 2-es táborba. 24-én pedig már a teljes csapat épen megérkezett az Alaptáborba, ezzel teljesítve az első akklimatizációs kört.

 

A csúcsmászást a szeptember 29-én kezdték meg, kihasználva a mutatkozó kedvező időjárásablakot (azt a néhány napot, amikor optimális időjárási körülmények mutatkoznak a mászáshoz: szélcsend, minimális havazás, enyhe felhőzet, napsütés). Ilyen pár napos időjárásablak ritkán nyílik magashegyen, ezt a néhány napot használják ki a hegymászók a csúcsok megmászásához.

Október másodikán viszont vissza kellett mindkettőjüknek térniük az Alaptáborba: az időközben a fix-köteleket elsodró lavina a kettes és hármas tábor között egy napos csúszásba sodorta a mászónőket, valamint a közeledő erősebb havazás és a heves szél nem engedte fel a Dhaulagiri csúcsára Kerekes Éváékat.

– Úgy volt, hogy ma (október 2-án) felmegyünk a 7100 méteren lévő alsó hármas táborba, de sajnos időközben olyanok lettek az időjárási körülmények, hogy döntenünk kellett, lejövünk vagy folytatjuk. Úgy döntöttünk, hogy lejövünk, mert nagyon veszélyes lett volna a további mászás – közölte portálunkkal a makói hegymászónő október harmadikán. Kerekes Éva továbbá elmondta, a 2-es táborból jöttek vissza, de több hegymászó, köztük a magyar Varga Csaba is folytatta az expedíciót a szélsőséges időjárás ellenére. Többen azonban elhagyták a felsőbb táborokat és velük együtt levonultak a hegyről.

Kerekes Évával október nyolcadikán beszélgettünk az utóbbi napok eseményeiről, és arról, mennyire is volt nehéz meghozniuk ezt a döntést:

–  Hogyan zajlott az utóbbi pár nap, amióta elhagytátok az Alaptábort?

– Október ötödikén, miután megérkeztek az Alaptáborba az öszvérek és lebontásra kerültek a sátrak, délelőtt 11 körül magunk mögött hagytuk az Alaptábort. A Francia Hágó 5360 méteres emelkedőjét 3 óra gyaloglás után értük el, amit a közben kialakult hófelhőkkel együtt léptük át, nagyon erős szél kíséretében. Aznap a Hidden Valley-ben töltöttünk sátorban egy éjszakát 5060 méter magasan. Másnap folytattuk a gyaloglást a 2670 méter ”alacsonyan” fekvő Marphába, ahová 8 órányi túra után, fáradtan értünk. Közben átkeltünk a DhampusHago-n is, ami 5244 méteren van. Október hetedikén repültünk át Jomsonból Pokharába, egy tizenkét személyes kisrepülővel, ahonnan holnap utazunk tovább Katmanduba, Nepál fővárosába. Ott bevárjuk a csomagjainkat – mert szokás szerint egy öltözet ruhával jöttünk csak el az Alaptáborból. A többi holmik helyi busszal jön utánunk a fővárosba, amely körülbelül 4-5 napot vesz igénybe.

– Tudtok-e valamit azokról a hegymászókról, akik folytatták az expedíciót?

Az első sikeres csúcsmászó, Juan Pablo MohrPrieto, utánunk néhány órával érkezett meg Marphába, így tőle tudjuk, hogy kivel mi történt a hegyen. Négy férfi és egy nő állhatott október 3-án a csúcson, közülük kettő mászóserpa volt, akik a klienseit kísérték fel. Nehéz volt a csúcsmászás, gyakorlatilag a csúcsrégióban már nem voltak kihelyezve fix kötelek. Az utolsó 100-200 méteren a csúcs alatt egy 80 fokos emelkedésű kuloárban kellett felmászniuk. Itt sajnos az egyik mászó megcsúszott és majdnem tragédia történt.

Úgy tudom, hogy a nagyváradi Varga Csaba még az Alaptáborban várja az új lehetőséget a csúcsmászásra, mert az október negyedikei kísérlete nem sikerült és Ő is visszaereszkedett az Alaptáborba. Mielőtt elindultunk Marphába, váltottam vele néhány szót.

– Mennyire volt nehéz meghozni a döntést, hogy nem kockáztatjátok meg a csúcsmászást?

– Nagyon nehéz volt meghozni a döntést. Sok körülményt mérlegeltünk… A C2-be (6500 méter) érkezéskor már tudtam, hogy aznap a C2 és C3 (7100 méter) közötti szakaszon a kihelyezett fix kötelek egy részét lavina vitte el és túl nagy hó esett. Hóesésben másztunk a C1 (5700 méter) és a C2 közötti napon. Emiatt október elsejére a 7summit Group kötelező csapata ”kölcsönkérte” a mászóserpáinkat, hogy segítenek helyreállítani az elsodort köteléket. Itt már emiatt egy napos csúszásba kerültünk a tervezett mászás során, figyelemmel az időjárás előrejelzésekre. De hiába próbáltunk volna feljutni október elsején, ha nincs megfelelő terep a mozgásra. Így október másodikán reggel kellett volna elindulni feljebb a 7100 méteren lévő alsó C3-ba, majd néhány óra pihenő múlva a csúcs felé, de reggel kiderült, hogy a C3 fölötti kötelezés még sehogyan sem áll, jön egy nagy erősségű szél, havazással. Latolgattuk az esélyeinket mind a mászásra, mind a maradásra. Sajnos egyik sem volt opció – a maradás a felvitt élelmiszer és gázpalack kevés mennyisége miatt, a mászásra pedig a közelgő ”vihar” miatt. Kénytelenek voltunk az ereszkedés mellett dönteni. Ahogyan láttuk a hegyen, a C3-ból is nagyon sokan az ereszkedés mellett döntöttek. Mindössze néhányan, 5-6 nagyon erős mászó – többeknek ez volt a 8-12. 8000 méter feletti expedíciója – mert vállalkozni a folytatásra…

Még a döntés előtti utolsó pillanatban hazatelefonáltam a lányomnak – ez otthoni idő szerint hajnali négy óra körül lehetett –, hogy a biztonság kedvéért nézzen rá még egyszer az időjárás-előrejelzés oldalakra, hogy mire számíthatunk a következő napokban. Mivel megerősítette a 7summit Grouptól kapott híreket, így sírva, de meghoztuk a végleges döntést… Sajnos azóta sem nyílt meg megfelelő időjárás-ablak a mászásra, így úgy gondolom – tekintve a sikeres mászók számát, összetételét és tapasztalatát –, hogy azzal, hogy nem kockáztattuk sem a magunk, sem a  mászóserpáink életét, felelős és megfelelő döntést hoztunk.

A szélsőséges időjárás tehát csak pár mászót engedett fel a csúcsra: a „Viharok hegye” kimutatta foga fehérjét, és végül Varga Csabát sem engedte fel a 8167 méter magas Dhaulagiri legmagasabb pontjára. A makói hegymászónő visszatért Magyarországra, sőt, azóta már egy pilisi túrán is részt vett testvérével.

 

Fotók: Kerekes Éva