Blog

Vállald (f)el!

Ja, te úgyis ráérsz, nincs gyereked.

És ebből egyenesen következik, hogy feladataim, elvégzendő munkáim se lennének. Sőt, tovább folytatva, semmi fontos dolgom az életben. Leírva is elég gáz, hallgatni sem volt kellemes, de ami a legjobban szíven ütött, hogy ezt a legnagyobb természetességgel és meggyőződéssel mondta az illető (gyermekes ismerősöm) egy hétvégi feladat kapcsán. Nem értette, hogy mi a gond. Én pedig az ő gondolatsorán nem tudtam túllépni. Vagyis, hogyan jutott erre az összefüggésre.

Minden tiszteletem a szülőké, akik időt, fáradtságot nem kímélve nevelik a gyerekeiket, éjszakáznak, logisztikáznak, non-stop szolgálatban állnak és emellett még dolgoznak is. Életre szóló, nagy vállalás ez, ami tényleg elismerést érdemel. Nyilván sokféle szempontot kell mérlegelniük egy-egy program megszervezésekor, be kell vonni a nagyszülőket, ismerősöket, ha esetleg magukra is akarnak időt szánni és ezen felül a munkahely is aránytalanul nagy terhet rakhat rájuk. Szóval, nem lehet egyszerű. De. Nyilván ezeket is bekalkulálták az életükbe, amikor hoztak egy, két, három vagy több döntést. Ha nem is voltak annak tudatában, mit vállalnak, azért elképzeléseik voltak. Lehet, ilyesmiről álmodtak, amit megélnek most, lehet, hogy nem.

Látom, sokszor fáradtak, kimerültek. És azt is, hogy a legjobbat akarják a gyerekeiknek, próbálnak helytállni mindenütt, pedig a világ nem kíméletes. De higgyék el, azokkal sem, akik ezen a körön kívül vannak. Akik ugyancsak hoztak egy döntést. Ugyanúgy életre szólót, mint a családosok. Hogy ennek mi az oka, szintén személyes. És nem biztos, hogy csak az önzés, meg a könnyebb út motiválta őket. Lehet, hogy erről álmodtak, de lehet, hogy nem.

Szomorú, hogy a saját gyermek léte vagy hiánya alapja lehet a másik értékességének, megbecsültségének megítélésében egyesek számára. Hogy szülőként jogot érez bárki is, hogy mérlegre tegye mások munkáját, céljait, beossza a kollégája szabadidejét, hétvégéjét, magát és a családi állapotát mások fölé helyezze. Elkeserítőnek tartom azért is, mert sokszor szolidárisnak látom a magamfajtát, amit a másik oldalról nem minden esetben tapasztalok. Persze, lehetnek jó és negatív példák itt is – ott is. Feleslegesnek tartom a feszültség szítását, a kölcsönös toleranciát viszont annál fontosabbnak.

Együtt többre mennénk.