Hírek

Úgy szeretném, ha boldog lennél!

Mondják a szüleink és még sokan mások a környezetünkből. És őszintén is gondolják. Leginkább azt, hogy „úgy”.

Vagyis, ahogyan ők gondolják, ahogyan ők elképzelik. Nem rosszindulatból, sőt a legjobbat kívánva. A saját mintájukat, elképzeléseiket, tapasztalataikat akarják, hogy kövessük. Mert ezt ismerik, szerintük ez a legjobb és elfogadott, nekik is ezt mondták az ő szüleik, meg egyébként is, mit szólna a szomszéd meg még ki tudja ki. Meg aztán ott van a féltés, hogy mi lesz, ha másként történnek a dolgok? Persze, elsősorban velünk, de a dolgok mélyén végülis róluk is szól az egész, – azt hiszik -, az ő neveltetésükről, az ő mintáikról, a módszereikről, az ő szülői létezésükről. Pedig a lényeg már nem itt van. Hanem azon a feltétel nélküliségen lenne, aminek akkor is működnie kellene oda-vissza, ha történetesen nem úgy alakulnak a dolgok, mint a megszokott. Pl. válás, egyedül marad valaki a gyerekkel, „nincs apja” a kicsinek, nem akar nősülni/férjhez menni/utódot vállalni valaki, „sikertelen” a munkahelyén, a magánéletében és még számtalan variáció. Szóval, aki nem az átlagosnak mondott kategóriába tartozik.

 Ezer oka lehet, min múlt, hogy így alakult. De van egy helyzet és az az ember, akinek a legjobbat és a legszebbet álmodták meg egykor, most ebben van. Hogy ez így marad-e, nem tudhatjuk. De voltak döntések, aminek ez lett az eredménye. És mindenkinek megvan a maga része, felelőssége benne. A külvilág talán úgy ítéli meg, valami nem oké. De azt tudjuk, hogy akivel történik mindez, is így gondolja? Mi van akkor, ha szabálytalanul is boldog vagy legalábbis elégedett? Ha épp ez az életfeladata, ezt kell megtapasztalnia? Mi történik, ha ezen az úton kell keresztülmennie ahhoz, hogy megtalálja, ki ő és mi a dolga az életben? Sajnálnunk kell azért, mert „más” vagy örülnünk kell annak, hogy nekünk nincs ilyen problémánk? Ki fogja megmondani a tutit, és kinek van joga elítélni, lenézni, megnevelni másokat?

Kicsit úgy érzem, mint amikor van az a játék, amikor a megfelelő formát a neki illő résbe kell illesztgetni, hogy legyen sikerélményünk. Egy ideig próbálgatjuk, ha nem megy, akkor félredobjuk az idegesítő, elgondolkodtató vagy próbára tevő részt és csak arra figyelünk, ami egyből passzol, besimul és nincs vele gond.

Nem vagyunk egyformák. És ebben van valami végtelen felszabadító. Meg nagyon izgalmas is, hogy végül így lesz minden kerek, egész, színes és nagyon emberi.