Hírek

Szikszai Zsuzsanna: a mesélés által gyerekeink fantáziája gazdagodik

A mai napon, azaz Benedek Elek születésnapján, szeptember 30-án ünnepeljük 2005 óta a népmese napját. Az ünnephez kapcsolódóan a népmesék eredetéről, gyűjtéséről, a mesék szerepéről és üzenetükről Szikszai Zsuzsannával, a József Attila Városi Könyvtár és Múzeum igazgatójával beszélgettünk.

Mint Szikszai Zsuzsanna portálunknak elmondta, a népmese a folklór egy része, a néprajztudomány egyik szelete, ahol a szóbeliséget kell kiemelni, hiszen mindig apáról fiúra öröklődött, nem ismerjük a szerzőjét, mégis ezek speciálisak, jó mesélő képességgel bíró emberek voltak, hiszen csak azok a mesék vagy népköltészeti alkotások maradtak meg, amelyet elfogadott a közösség.

– Ami tetszett a közösségnek, azt tovább adták, azt még egyszer kérték, amit pedig nem, az elkopott, feledésbe merült. Tulajdonképpen nem maradt meg, hogy ez például Józsi bácsi meséje volt, de azért tudjuk, hogy már a XIX. században is le-lejegyezték azokat a jeles mesemondókat egy-egy vidéken, akik ezzel a különleges tehetséggel születtek és különleges módon tudták ezeket a meséket előadni – mutatott rá. Székelyföldről Róka Tamás és Fa Miska nevét kell megemlíteni. Fontos tudni, hogy a népmesék nem kimondottan a gyerekeknek készültek, de ők is hallgatták egy-egy családi összejövetelen, vagy más-más alkalmakkor. Az összegyűjtött, könyvbe kiadott anyagokat viszont gyermekirodalomként jegyezték le. A meséknek több típusát ismerjük, így mondamesék, tréfás-, legenda- és állatmesék is vannak, amelyek mind más-más mondanivalóval bírnak, de nem feltétlen gyermekek számára készültek eredetileg.

– Nyugat-Európában indult el ennek a felgyűjtése, ugye a Grimm testvéreknek volt az első nagy albumuk, és utána terjedt ez el később Magyarországon is, ámbár már a reformáció idején, a XVIII. század végén már egy-két lejegyzés van, sőt azt mondhatjuk, hogy Anonymusnál is találunk egy-két leírást, ami ha nem is mese, hanem mondamese, valami hasonló történet. Kimondottan így mesegyűjtéssel csak a XIX. században kezdtek el foglalkozni – tette hozzá Szikszai Zsuzsanna, aki továbbá azt is elárulta, hazánkban a 19. század elején a Kisfaludy Társaság felhívására kezdték el a meséket gyűjteni, de akkoriban kisebb-nagyobb változtatásokkal, irodalmi nyelven jegyezték le, s majd adták ki nyomtatásban. A század végén Kálmán Lajos, vidékünk nagy gyűjtője, néprajztudósa volt az első ember, aki azt mondta, hogy ezen a tájegységen is vannak mesék, népdalok, balladák. Az ő újítása abban állt, hogy ezeket a felgyűjtött meséket nem írta át, stilisztikailag nem javította ki, „ő egy az egyben írta le a meséket, nem szépítve: úgy ahogy azt hallotta, vagy ahogy elmondták az adatközlők, mesemondók.” Egyik legjelesebb adatközlője egyházaskéri Borbély Mihály volt, akinek egy teljes külön kötetet szentelt. Később többen is így örökítették meg a népmeséket, autentikus módon, meghagyva például a tájszólás jellegzetességeit, az előző évszázad romantikus ábrázolásával szemben.

– Ez a műfaj inkább szóbeli, a papír el is vette az ízét a meséknek, mert ezek a mesemondók nemcsak hogy elmondták a meséket, hanem gesztikuláltak hozzá, arcmimikával vagy hanglejtéssel is jeleztek egy-egy fontosabb fordulatot a történetben. Ehhez az előadásmódhoz külön előadói tehetségre is szükség volt, hiszen ha unalmas volt az előadás többet nem hallgatták őt, vagy nem kértek tőle több mesét. De nemcsak régen voltak mesemondóink, egyik legjelesebb és legismertebb Berecz András, aki többször megfordult már városunkban is. Ő az aki, ebben a felgyorsult világunkban felvállalta ezt az elveszőben lévő műfajt, aki nagyon hitelesen, a régi öreg mesemondóktól tanult módon mond mesét.

– A mese mindenre jó, tanít, okít, szórakoztat, gyógyít. Fontos, hogy meséljünk– vagy könyvből vagy saját kútfejünkből – a gyerekeinknek, mert ezáltal a fantáziájuk gazdagodik. Be kell csuknia a szemét, bele kell képzelnie magát a történetbe, és így egy saját története lesz, nem egy kész történetet kap, mint a televízióban vagy az interneten. Azt is tudjuk, hogy a mesének gyógyító ereje is van, megoldásokat kínál különböző problémákra – emelte ki Szikszai Zsuzsanna, aki továbbá rámutatott: azok a mesék, amiket most már lehet csak kötetekben vagy a Magyar Népköltési Gyűjteményekben katalógusokban találhatunk meg, azok akár ezek évesek is lehetnek, hiszen például a mondákat vagy az állatmeséket is már honfoglalók hozhatták magukkal.

Bálint Sándor munkásságát is ki kell emeljük, itt a szegedi nagytájon, aki szegedi mesemondás történetét összefoglalta, és aki Tombácz Mihály zsombói mesemondótól több száz mesét lejegyzett melyek közül közel 50-et közölt is egy kötetben –közölte, továbbá kiemelte: – Az élőbeszédünk, az az egyik legjobb eszköze a mesemondás, olyan szép szavak, kifejezések találhatóak benne, amelyek mondjuk a hétköznapi életünkbe, a XXI. századi, modern ember életébe nincsenek meg.

– A mese jelentősége a gyerekek számára, hogy fontos ősi tartalmakat hordoznak, amelyekkel könnyen azonosulhatnak, kitágítják számukra a valóságot, felhasználhatják a problémáik megoldása során, fejlődik tőle az alkalmazkodó készségük, és megkönnyítik számukra a feszültségoldás mindennapi nehézségeit. A mesének jelentős szerepe van a gyerekek értelmi és érzelmi fejlődésében azért is, mert viselkedési mintákat nyújt számukra – hangsúlyozta Szikszai Zsuzsanna.