Blog

Egész-ség

Tényleg nincs ennél fontosabb.

Tisztában vagyunk vele, de amíg nem történik valami, addig nem nagyon törődünk vele. Gyerekként általában ez még egyáltalán nem téma, bohókás ifjúságunkban talán sok mindent teszünk, hogy ha nem is tudatosan, de károsítsunk rajta, később pedig mindent megadnánk a régi állapot visszaállításáért vagy, hogy a romlást fékezzük. Ahogyan látom, idősebbeknél meg ez a központi téma és a fontos programpont az orvoshoz járás. Persze, ez egy általános ív, biztos nem mindenkire érvényes, ami viszont biztos, hogy egyre nagyobb fokú tudatosságra van szükség az életünk minden területén, így ezen is.

A gond az, hogy amíg nincs nagy baj, addig nem feltétlenül fordítunk kellő figyelmet az egészségünkre. Ha meg beüt valami, akkor kapunk észbe és cselekszünk. Sajnos, a hiányaink irányíthatják rá az igazán fontos dolgokra a figyelmünket. Legutóbb három napig nem volt hangom (a környezetem nem feltétlenül bánkódott emiatt), és nagyon rosszul érintett. Főként, hogy a munkáim egy része a szóbeliséghez köt, meg a legapróbb ügyintézés is nehézzé vált, nem beszélve attól, hogy mindenki megijedt, amikor megszólaltam. Persze, ez egy piti átmeneti állapot volt, bár ijesztgettek, hogy „úgy maradok”, ha nem vigyázok. De komolyra fordítva, egy rossz diagnózis, váratlan tragédia, baleset örökre megváltoztathatja az életünket, szerencsésebb esetben pedig a hozzáállásunkat is a testünkhöz, meg a táplálkozáshoz, mozgáshoz való viszonyunkat is. Nem beszélve a rangsorról, hogy mi igazán lényeges az életünkben és kik azok, akik igazán értékesek a számunkra. Mert gyakran hiába hallunk eseteket, szörnyülködünk a mással történteken, mégsem szólal meg bennünk a csengő, vagy csak akkor kapunk észbe, amikor már eleve hátrányból indulunk.

Sajnos túlságosan is természetesnek vesszük sokszor az egész-séget, vezessen ez a gondolat bármerre. Nem igazán becsüljük meg és még kevéssé vagyunk érte hálásak. Előfordulhat, hogy neveltetés kérdése is, hogy nem futunk egyből az orvoshoz, nem beszélve arról, ha valaki eleve retteg a fehér köpenytől, az injekciótól, a rendelő miliőjétől. Persze, ha menni kell, akkor nincs mit tenni. Nekem is van nagyon rossz gyerekkori emlékem doktorral kapcsolatban, ma is, ha elmegyek az egykori otthona előtt, oda sem merek nézni és örültem, amikor magam dönthettem már arról, ki legyen a háziorvosom. Azóta viszont sok pozitív tapasztalatot is szereztem az egészségügyi dolgozók terén és elismeréssel adózom a nővérek, ápolók és gyógyítók munkája előtt.

És fel kellett nőnöm ahhoz a gondolathoz is, hogy a magam testi és lelki egészségéért elsősorban én vagyok a felelős és rajtam is sok múlik. Nyilván vannak ezen kívül álló dolgok is, de hogy figyelek-e magamra és az intő jelekre, elmegyek-e szűrővizsgálatokra, mozgok-e eleget, helyesen táplálkozom-e és megteszek-e mindent a gyógyulásomért és szánok-e elég időt a pihenésre, a kapcsolataimra – én döntök.