Blog

Találko-zóna

Jó (lenne) 10, 20, 30… év után látni egykori diáktársainkat – gondoltam. Aztán bebizonyosodott, nem mindenki osztja a véleményemet.

Olyan szerencsés vagyok, hogy mind az általános, mind a középiskolai osztályomban van olyan lelkes ember, aki öt-tízévente megszervezi a találkozókat. Őrült meló, még úgy is, hogy a technika mostanság sokat segít (az adatvédelem pedig legalább annyit nehezít is az ügyön). Szóval, mindig akad, aki mozgatja a szálakat, koordinálja a szétszéledt csapattagokat. Ami nem egyszerű, bár az a tapasztalat, hogy aki a legmesszebbre vetődött, az kommunikál a legkönnyebben. És ahogyan lenni szokott, a gondolat felmerülésekor mindenki izgatott és persze, jönni fog, aztán meg a konkrét időpontig a helyzet jócskán változik. Persze, vannak érthető indokok és sajnos akadnak már az idő múlásával igazolt távollévők, de épp a legutóbbi alkalmakon szembesültem azzal, hogy sokan egyszerűen nem kíváncsiak a volt iskolára és társakra, nem érdekli őket, kivel mi lett és magukról sem szeretnének megosztani semmit, még pár leírt sor erejéig sem. A szomorú, hogy pl. nekem az egyik volt osztályfőnököm is ezen az állásponton van, arra hivatkozva, hogy nem szokott ilyen eseményeken részt venni. Nyilván minden döntést tiszteletben kell tartani és sokszor tényleg húzódhatnak meg komoly okok is a háttérben ki és miért marad távol. Ami viszont bántó, ha pontosan tudjuk, hogy teljesen másról van szó. Például, több évtized után sem tud félretenni régi sérelmet az illető, és nem ül egy asztalhoz valakivel. Vagy, aki arra sem méltat senkit, hogy egy „nem”-et üzenjen. Esetleg az is, aki megüzeni, hogy utál mindenkit. Kár értük.

Viszont, aki úgy dönt, hogy eljön, megadja az esélyt arra, hogy túllépjen mindenen, tiszta lapot nyisson, tisztázhasson esetleges félreértést is, vagy ha ilyen nincs, akkor egyszerűen csak jól érezhesse magát. Tudom, vannak, akik szoronganak egy-egy élethelyzet miatt (elvált, nincs vagy sok a gyereke, elbocsátották, depressziós, beteg, nem tanult tovább stb.), amiért úgy érzi, nem tud mit mondani vagy mit szólnak majd a többiek. De! Pont a múltkor egy nagycsaládos anyuka kelt a védelmemre a szingliségem okán. Nagyon jólesett és pont attól, akitől nem vártam. Rájöttem, hogy nem utált sosem, csak én gondoltam, ő meg viszont. Éppen ezért is jó összejönni, mai gondokat megosztani, bátorítani, tisztázni, régi emlékeket feleleveníteni, nagyokat nevetni. Sokat tanulhatunk, okulhatunk, és rájöhetünk, hogy minden különbözőség ellenére mindig lesz közös pont, ami összeköt bennünket; azok az évek, amiket együtt éltünk, küzdöttünk és buliztunk végig. Lehet ezt megtagadni, lenullázni, de nem érdemes. Szerintem hasznos, ha ilyenkor nem viszünk családtagokat, úgy bensőségesebb. Minap egy olyan talin voltam, amin se fényképalbumok, se kötöttségek nem voltak. Rég nem nevettem ennyit és mindenki jól érezte magát – aki eljött.

Aki meg nem, annak öt év múlva lesz esélye másként dönteni. Ha lesz alkalom és ha mi is leszünk.