Blog

Kapcsolatban

Sokáig álmodtunk a vonalas verzióról, most meg olykor jó lenne a virtuális póráztól szabadulni.

Gyerekkoromban nagy vágya volt a családunknak, hogy legyen telefonunk. Mikor kérdezgettük a tesómmal a szüleinket a mikorról, mindig azt válaszolták, hogy várólistán vagyunk. Lehet, hogy így volt, mégsem került ránk a sor. Akkor lett készülékünk, amikor mindenki másnak is, tehát a kérelemnek nem sok értelme volt. Illetve mégis, mert végül csak lett. Régen még kiváltságnak számított, nem mindenkinek adatott meg az otthoni vonal és hozzá, ami nagyon tetszett, a tárcsázós, különféle színű telefon. Ha sürgősen kellett értesíteni valakit, az utcánkban volt kedves szomszéd, aki megengedte a hívást, de ezt csak kivételes esetben kértük. Egyébként mentünk a közeli postára, vagy a buszpályaudvaron volt még fülke, ami elérhető távolságban volt. Persze, egy dolog volt a hely, a másik kérdés, hogy lehetett-e használni. Mármint működött-e és volt-e olyan állapotban, hogy hívásra alkalmas legyen. Ja, és még külön extra volt a sorban állás, amely közben más gondjainak, örömeinek is részesei lehetettünk, akaratlanul is.

 Ma már szinte elképzelhetetlen, de így is lehetett élni. Sőt. Most szinte nosztalgiával gondolok vissza arra, milyen volt, amikor nem talált meg rögtön bárki és valahogy nyugodtabb tempóban mentek a dolgok. Nyilván én is érzem az előnyeit a kommunikációs kultúra változásainak, kényelmesebb, hogy minden azonnal intézhető, sőt már nem csak a hívások jönnek a kezünkbe, hanem egy tenyérnyi eszközben benne van minden adat. Gyakorlatilag az egész világ. Minden kereshető, megtalálható és elérhető. Persze, megtehetjük, hogy kivonjuk magunkat, kérdés, hogy ezt mennyi ideig tehetjük meg és mennyire járunk jól vele. Mert kimaradunk és lemaradunk – ezt érezzük és néha jogosan. Nem engedhetjük meg, hogy teljesen elzárkózzunk, mert a munkánk és már a mindennapjaink része lett a technika. Sokszor a család ezen keresztül tud érintkezni, és vele tényleg nincsenek távolságok. Meg még számtalan előnyét lehetne sorolni.

A gond csak az, hogy a személyesség közben valahol lemaradt, a kézzel írt levelekkel, képeslapokkal, üzenetekkel együtt. Néha már arra sincs idő, hogy teljes sms-t írjunk, csak rövidítünk, hogy minél gyorsabbak legyünk. Az email már nagyobb teret enged, de néha akkora forgalom van a postafiókunkban, hogy bele vagyunk abba is fáradva.

A világ fejlődik és minden változik, az irányvonalakat nem mi határozzuk meg, csak próbálunk felzárkózni és lépést tartani. A lényeg a tudatosságon van. Hogy legyenek, maradjanak olyan időszakaink, ami a valódi élményekről, az igazi kapcsolatokról, a személyes beszélgetésekről szól és a közelségről.  Az itt és most-ról.