Blog

Köszönöm, de nem!

Sokszor akarjuk, de mégsem tudjuk mondani. Miért?

Biztosan mindannyian voltunk már olyan helyzetekben, amikor azt éreztük, nem bírjuk, nem akarjuk a ránk bízott feladatot elvégezni, vagy csak egyszerűen nincs kedvünk hozzá. Talán ez az utóbbi az, ami miatt még rosszabbul érezhetjük magunkat, esetleg önzésnek is gondolhatjuk, ha egy jót aludnánk, vagy egyszerűen semmit sem tennénk, ahelyett, ami vár ránk. Pedig ha jól belegondolunk, tök normális ez a helyzet és talán indokolnunk sem kell, ha így érzünk. Mégis, mintha ott motoszkálna bennünk, hogy ettől a döntéstől rosszak vagyunk, de semmiképpen sem elég jók. Nem tudom miért, de mintha az lenne normális, ha reggeltől estig, a hét minden napján készen kellene állnunk bármi elvégzésére. Mindezt természetesen kedvesen és lelkesen. Mert ha nem, akkor szinte érthetetlen, hogy mi van velünk. Sajnos ezt az állapotot a munkahelyi és még sokszor a családi elvárások is erősítik bennünk, vagy legalábbis nem hagynak engedni belőle. Otthon is megkaphatjuk, hogy mindig rosszkedvűek vagyunk, idegesek és bezzeg az irodában és másokkal tudunk vidámak lenni meg szolgálatkészek. Nem biztos, hogy így van, de pont a lakásunk és a párkapcsolatunk lehetne az a tér, ahol kiengedhetnénk a gőzt és végre önmagunk lehetnénk. A gond, hogy akkor meg ott nem felelnénk meg az elvárásoknak.

Szóval, az őszinte „nem”-ről sokszor csak ábrándozunk és marad a „persze”: tehát, hogy ezt is megcsinálom, nem gond, majd pihenek máskor, nem vagyok fáradt, ez még belefér… hogy meddig, azt nem tudjuk, legtöbbször ebbe bele sem merülünk. Azt nagyjából tudjuk, hogy ez nem mehet majd így a végtelenségig, de igazából nincs technikánk másként tenni. Lehet, hogy itt van a kutya elásva: egyszerűen nincsenek a határok meghúzva, mert fogalmunk sincs, hogyan azt hogyan kellene. Amíg fiatalok és kezdők voltunk, akkor mindent bírtunk, akartunk bizonyítani és még talán jól is esett. Az elvárások és a megszokott szint maradt, csak az évek teltek el, a vágyunk megkopott meg és inkább más utakra terelődött: hagyjanak békén, meg aludni, meg pihenni és a kis tempónkban élni. A világ megváltását és a hegyek elmozgatását, cipelését vegye át más.

És nem biztos, hogy csak velünk van a gond. A világ is tele lett elvárásokkal, mindenütt meg kell felelni, mindenki akar tőlünk valamit, leginkább az „igen”-t az ajánlatra, a termékre, a jelöltre. Elérnek telefonon, személyesen, prospektusokkal ügynökök, házalók, aktivisták és nincs nagyon lehetőségünk láthatatlanná válni.

Sokszor félünk bevállalni a nem-et, mert tartunk a következményektől, ami akár valós is lehet. Mégis, önmagunk miatt meg kellene tennünk meg az őszinteség miatt is. Magamat is bátorítom, amikor erre biztatok másokat. Meg arra is, hogy mi magunk legyünk tekintettel mások határaira.

Ez már megint egy olyan terület, ami nem fog menni összefogás, és egymás támogatása nélkül.