Blog

Elkezdődik…

Az új tanév élménye közös, a megítélése erősen változó.

Nem árulok el nagy titkot, inkább tanévzárónak örülő típus vagyok. Így volt ez diákként és felnőttként meg miért változtassak rajta? Persze, nincs így ezzel mindenki és teljesen megértem a szülők dilemmáit is a hosszúnak tűnő nyári szünettel kapcsolatban. Amikor én gyerek voltam, ezzel nem volt gond, megoldható volt az otthon-lét és akár a nagyszülői segítség is a forró hónapokban. Még úgy is, hogy nem utaztunk el sehová és még akkoriban nem nagyon voltak tábori lehetőségek sem. A világ sok mindenben változott és ebből a szempontból talán problémássá is vált a gyerekes családoknál. Az eltelt hetekben több anyukától hallottam, hogy már várja az iskolakezdést, sőt volt, aki úgy vélte, akkor tud majd egy kicsit szusszanni, mert a szünet kicsit pörgősre és fárasztóra sikeredett. Viszont volt olyan szülői vélemény is, aki kifejezetten élvezte, hogy együtt volt a család és sok közösségi élményük volt.

 A pedagógusok sem egyformán állnak a szabadsághoz, nyilván alapvetően mindenki örül és próbál regenerálódni, felkészülni a következő tanév kihívásaira, de sokan vannak, akik szívesen vállalnak közben táboroztatást, korrepetálást vagy felügyeletet. Mindegy, melyik szereplőnek mi a motivációja, a lényeg, hogy alapvetően végül mindenki azt érezze, kihozta a helyzetből, amit lehetett és áll a kihívások elé – például kezdésként beszerzi a tanszereket. Na, a barátaimmal való találkozás mellett ez volt az egyetlen ösztönző gondolatom nebulóként minden augusztus végén. Imádtam, mikor anyuval és a tesómmal elmentünk az írószerboltba és új eszközöket vásároltunk. Szerettem az évente változó csomagolópapír, vignettát kiválasztani és utána azokkal egy egész délutánt eltölteni, míg az összes könyvet, füzetet becsomagoltuk, matricáztuk, írtuk, fóliáztuk. A nyomdafesték illatot azóta is szívesen szimatolom, mert erre a régi élményre is emlékeztet. Meg jó volt lesni az iskola kerítésén kitett papíron, mikor lesz a tankönyvosztás, évnyitó, szülői értekezlet stb. Ezek akkoriban nagyon lelkesítettek. Akkor még nem éreztem, mint most, hogy nagyon gyorsan eltelt a szünet és szinte alig volt jó idő és pihenés és még mennyi mindent lehetett volna elvégezni.

Most becsengetéskor inkább fogom a fejem, hogy máris és újra? Persze, ezen általában könnyen túllendülök, aztán meg a munkabőség zavarában el is felejtem a nyűgeimet. Sőt, szokás szerint túl is pörgetem magam.  Ez nem panaszkodás vagy más feladatainak méricskélése, tisztában vagyok azzal, mindenkinek van elég baja és öröme is. A céljainkat és a megvalósítás lépéseit viszont mi határozzuk meg, a terheit és előnyeit is mi érezzük.

Becsengetnek, és ez legyen felhívás meg a várakozás izgalma, hogy most kezdődik valami új, minden tiszta lappal, nagy elhatározásokkal.  Hadd jöjjön, úgyis mindjárt január, február és itt a nyár – megint.