Blog

Gyerek. Szünidő. Hurrá!

– Nem tudom. Unatkozom. Még a suliban is jobb lenne – csíptem el egy beszédfoszlányt az erkélyem közeli játszótérről. A diskurzus két kisiskolás között zajlott, akik nyilvánvalóan a szabadidő eltöltésével kapcsolatban voltak bajban.

Mint kiderült, a felügyeletükkel megbízott személy küldte le őket a lakásból a térre őket annak reményében, hogy a jó időben ne a négy fal között ücsörögjenek a technika előtt. Nem ismeretlen ez a probléma előttem sem, az ütött szíven csupán, hogy én, amikor ilyen idős voltam, annyira örültem a szünetnek, hogy az iskola egyáltalán nem hiányzott. Illetve, csak egy vonatkozásban, hogy a barátaimmal mikor találkozhatok. De egyébként, az unalom soha nem jutott eszembe. (Lehet, hogy ez alkati dolog is, mert most sincs ilyen problémám.)

Ha volt szabad idősávom, akkor se hangoztattam, mert akkor lehetett menni a mezőgazdasági munkák helyszínére. (Egyébként is mentünk, szóval extrákra nem igen vágyakoztam ezen felül.) Annyival volt könnyebb a szüleim helyzete, hogy az a digitális világ, ami mára körbeszőtte az életünket, még nem létezett. Bennünket nem csábított semmi a képernyő elé, szóval, lehetett egész nyáron olvasni (imádtam), a padláson titkos búvóhelyet berendezni (akkor még a meleg kit érdekelt), ha az otthoni teendőkkel készen voltunk, akkor az utcán a barátokkal játszani (gödöri róka és társai), meg volt, hogy a tesómmal egész szünetben egy papírból általunk készített babaházat tökéletesítettünk. Mindig találtunk valami elfoglaltságot, miénk volt az egész udvar és a kert is. Egy gyerek fantáziája mindig túllép a kereteken és olyan lehetőségeket is meglát, amit a felnőtt szem nem. Nálunk nagy program volt a játszóterezés, a fagyizás, esetleg egy mozi vagy fürdőlátogatás.

A világ sok mindenben változott, manapság olyan élményhalmaz ömlik sokszor a fiatalokra, hogy nehéz vágyakozni valami után, illetve, amikor a kívánság teljesül, az öröme nem tart sokáig. Problémát jelent a felnőtteknek a szünetben elegendő szabadság hiányában a felügyelet megoldása, főként úgy, ha nincsenek nagyszülők vagy még ők is dolgoznak. Persze, vannak nyári táborok, amiket vagy meg tud anyagilag oldani a család vagy nem. Tudom, működnek példaértékű ingyenes kezdeményezések is, társas összefogások és színes programok. De a leleményesség mellett is soknak tűnhet olykor két hónap megnyugtató és tartalmas megoldása. Ami már nem nagyon mellőzheti (még ha ellenőrzött és szabályozott módon is) a virtuális világot sem. Nem gondolom, hogy az iskolai tanév megreformálásában és a pedagógusok, óvónők további szervezésében volna a kulcs.

Sokkal inkább az egyéni döntésekben. Amit családonként, rokonként, beleértve a kereszt- és nagyszülőket, netán barátokat, egyedülálló ismerősöket is bevonva meghozunk. Hogy nem teher egy-két nap, esetleg egy hét vállalása, megszervezése. Hogy szétnézünk a településen és a környéken, milyen lehetőségeket kínálnak, megkérdezzük, másoknak milyen ötleteik és tanácsaik vannak.

És ez nem csak a gyerekekért fontos.

Magunk miatt is, és főként azért is, hogy mit adunk majd tovább.