Blog

Közös nevező

Mikor lehetünk bizonyosak abban, hogy minden rendben van körülöttünk?

Elég-e, ha mi azt érezzük, vagy a környezetünk visszajelzései is számítanak? És mi a helyzet akkor, ha a kettő közt van eltérés? A „hiba” kinek a készülékében van? Csak a magunk igaza számít-e, vagy azért a többiek is tudhatnak, érezhetnek valamit?

 Bizonyára mindannyiunknak van olyan ismerőse, akinél az önmagáról alkotott képe és a külvilág véleménye közt kisebb-nagyobb különbség van. Közben az illető remekül érzi magát, a többiek értetlenkednek, és másként éreznek. Mindenki meg van győződve a maga igazáról, mégis a kommunikációban félreértések vannak és nincs összhang, annak ellenére, hogy mindkét fél jót akar. Amíg nem futottam bele, én sem akartam elhinni, hogy vannak azok a védfalak, amik elnyomják a beszűrődő hangokat, visszajelzéseket és csak önmagát látja, érzékeli az ember, így borítékolható az elbeszélés egymás mellett. Meg a lelkizés, bűnbak keresés, oknyomozás és az egyelőre láthatatlan megoldódás.  

Szerencsésnek mondhatom magam, mert olyan közösségekben létezem és dolgozom, amelyek élhetőek, kölcsönös tiszteleten és megbecsülésen alapulnak. Nem állítom, hogy nincsenek konfliktusok, de azt sem, hogy ne lehetne őket tisztázni és őszintén átbeszélni. Hosszú (ön)ismereti munka is kell ahhoz, hogy jó csapatjátékosok legyünk és alkalmasak arra, hogy egy valódi, jó és összetartó csoport részei legyünk. Nagyjából mostanában értem, miért emlegette anyukám mindig, hogy türelem és kompromisszum nélkül nem mennek a dolgok. És tényleg. De amíg ezt tudatosítjuk, beleszaladunk pár nehéz helyzetbe, amikben kénytelenek vagyunk formálódni. Sokan ezt csak a házasságra vonatkoztatják, de egy jó gyerek-szülő kapcsolat, egy valódi barátság vagy munkatársi viszonyulás próbája is ez. Amikben minden azon múlik, tudunk-e a másikhoz is alkalmazkodni, látjuk-e, meghalljuk-e a másik oldal igényeit, fontos-e számunkra az egyenrangúság, netán képesek vagyunk-e a magunk dolgaiból is feladni, hogy kerek legyen az egész.

Nem könnyű feladat, minden nap tartogat új kihívásokat. Az összecsiszolódás viszont elkerülhetetlen, hacsak nem remeteként éljük az életünk. Egy nagy társasjáték az élet, ahol nem árt betartani a szabályokat, hogy ne kerüljünk a körön kívül. Nincs csak te és csak én, hanem mi vagyunk, és minden mindenkivel összefügg. Fontos, hogy őszinték legyünk.

És olykor le kell írni, ki kell mondani, meg kell mutatni, hogy legyen változás.