Színes

A hét embere: Szikszai Zsuzsanna

Ezen a héten a József Attila Városi Könyvtár és Múzeum igazgatóját, Szikszai Zsuzsannát köszöntjük a hét embereként, akivel a néptánc szeretetéről, a múzeum újdonságairól, az új könyvtárról és arról is beszélgettünk, mennyire nehéz vagy épp könnyű megszólítani a fiatalokat.

Honnan ered a néptánc és a néprajz szeretete számodra? Miért ezt a pályát választottad?

– Egyszer régen ezt a kérdést már feltette nekem Dr. Felföldi László néptánc- és néprajzkutatónk, és ezt le is kellett írnom egy dolgozatban. Gyerekkoromra vezetem vissza ezt a vonzalmat, Szikszai nagyanyám Csanádpalotán egy olyan házban lakott, ami tulajdonképpen egy hagyományos parasztház volt, fatornáccal, tisztaszobával, vetett ággyal, szentképekkel, hátsó kamrával. Nagyon sok időt töltöttem nála, ez a miliő, ez egy csoda volt számomra, ez a hangulat, érzés nagyon belém égett, és valahol motoszkált bennem, ha nem is tudatosan. Tizenkét éves voltam, amikor találkoztam a néptánccal, és akkor én ott szerelembe estem a népzenével, a hagyományos kultúra kincseivel és a folklórral. Egyértelmű volt számomra, hogy én néptáncoktató leszek, annak ellenére, hogy egészségügyi szakközépiskolában tanultam. 16 évesen elvégeztem egy C kategóriás néptáncoktatói tanfolyamot, utána pedig itt Makón folyamatosan oktattam gyereket. A magyar néptánc és népzene az nem különálló dolog, nem beszélünk csak néptáncról, csak népzenéről, nemcsak tánclépéseket tanítunk, hanem az ehhez hozzátartozó szokásokat, az emberélet fordulóinak jeles napjait, a viseletek, azt az életmódot, ami a falvak lakóinak életét jellemezte, és ezt egy kerek egészként kezeljük, ismertetjük meg a ránk bízott gyerekekkel. A Magán Zeneiskolában dolgoztam majd 20 évig, nagyon szép időszak volt számomra, rengeteg tanítványom, növendékem volt. A gyerekek mindig kérdezősködtek, újabb és újabb ismereteket kellett gyűjtenem, ekkor felvételiztem a Szegedi Tudományegyetem néprajz szakára. Fantasztikus, nagy tudású tanáraim, professzoraim voltak, akik nagyon sokat segítettek, támogattak a pályámon. Az itt szerzett ismeretekkel tudtam a néptánc tanítást kiegészíteni, remélhetőleg érdekesebbé tenni. Számomra egyébként a néptánc tanítása életformává vált, az ember a teljes énjével dolgozik és tanít, csak így válik hitelessé a növendékei előtt. Ez nem munka, ez hivatás, és egyben nagy felelősség is, mert nem mindegy hogyan és miként adjuk át azokat a hagyományokat, kulturális örökségeket, de nevezhetnénk anyanyelvi kincseknek is, amik már nem mindenütt lelhetőek fel, de mégis a gyökereink, a kultúránk, magyarságunk alapjai. Az egyetem elvégzése alatt már tanulmányokat, kisebb cikkeket írogattam, és tanárként fontos volt, hogy a múzeum közelében olyan foglalkozásokat indítsak, tartsak, melyek a néprajz egy-egy kis szeletét meg tudja ismertetni az érdeklődőkkel. Ekkor kerestem fel Halmágyi Pált az akkori múzeumigazgatót, hogy szervezzünk a múzeumban hétvégi néprajzi foglalkozásokat, nyári táborokat. Igazgató úr akkor nagyon nyitott volt erre a kezdeményezésemre, így közel kerülhettem az intézményhez, majd később idesodort az élet, és 2015 óta itt dolgozom.

Milyen kihívásokat tartogatott ez a feladat számodra?

– Amikor idekerültem, azt éreztem, hogy nagy szakmai kihívás áll előttem. Az elődeimet, Tóth Ferencet, Péter Lászlót vagy Halmágyi Pált, ha említem, ők nagyon magas szakmai és tudományos mércét hagytak ránk. Egy gyönyörű múzeumot, ami fantasztikus gyűjteményekkel, kiállításokkal van megtöltve, ezeknek a gondozása, ápolása, továbbadása nagyon-nagy kihívás volt. Igazából, amikor én elvállaltam, illetve beadtam a pályázatom, akkor nem is voltam teljesen tudatában, hogy milyen nehéz feladat vár rám. Magas volt a mérce, és ezt a mércét meg kellett ugrani, ehhez kellett egy jó csapat, ami hála Istennek összeállt, és nagyon jó muzeológus, könyvtáros kollégák állnak mögöttem, mert ez nem egy egyszemélyes intézmény, hanem egy csapat munkája, nagyon sok szakember tudása, akarata által tudunk fejlődni, eredményeket elérni. Én mindenképpen az oktatásból szerzett tapasztalataimra szerettem volna építeni, amit én pedagógusként megtapasztaltam azzal kiegészíteni az itt folyó munkát, hogy mire van szüksége egy tanítónak, nem feltétlenül néptánc pedagógusnak, hanem akár egy magyar tanárnak, történelem tanárnak, hogy mit szolgáltasson, milyen múzeumpedagógiai foglalkozásokat szervezzen a múzeum. Ezt a szemléletet hozva talán gazdagítottuk a kínálatunkat, egy kicsit nyitottabbá tettük az intézményt.

Azt gondolom, hogy a tudomány és az ismeretanyag temploma, intézménye a múzeum, de nem szabad, hogy csak egy szűk réteget szolgáljon ki, hanem mindenki múzeumává kell, hogy váljunk.

Ezt különböző fogásokkal, programokkal, rendezvényekkel tudjuk elérni, hogy más-más érdeklődésű embereket is bevonzunk ide, ne csak a történelem, vagy kimondottan a néprajzot vagy a képzőművészeteket kedvelőket, hanem azt az érdeklődő embert is, akinek felkeltjük valamiképpen a kíváncsiságát egy-egy családi vagy közművelődési programmal. A másik fontos feladatomnak tekintettem a múzeum és a könyvtár továbbfejlesztését, nem egy helyben álló, stagnáló, statikus intézményeket képzeltem el, hanem egy fejlődő, innovatív, ismeret-, és élménygazdag, szerethető múzeumot álmodtunk meg, amit lehet és kell bővíteni, fejleszteni. Számomra a fejlődés fontos folyamat, a fejlődés vagy változás nélkül nem is tudunk új és jó dolgokat létrehozni. Kollégáimmal kerestük az utunkat, és azt gondolom, hogy az elmúlt majdnem négy év rövid időszakban talán megtaláltuk. Kicsi változásokban, lépésekben gondolkodunk, tervezünk, azt vallom, hogy nem kell mindig a világot megváltani, hanem az apró lépések teszik az utat hasznosabbá vagy elérhetőbbé. A kis lépésekben látjuk a továbbfejlődésünket, ilyen volt például a múzeumi évkönyv elindítása, amit a szakma is támogat, de a nagyobb szabású kiállításokat is bemertük vállalni: a Jégkorszak volt az első ilyen áttörés, nagyon-nagyon sokan megkérdőjelezték, hogy van-e itt létjogosultsága ilyen költséges és tematikájú tárlatnak. A tapasztalat az volt, hogy nagy igény van városunkban, térségünkben ilyesfajta nagyszabású, nem megszokott kiállításokra. Megtapasztaltuk, hogy a pedagógusok, a diákok, a szülők rácsodálkoztak, hogy a múzeum nem egy olyan épület, ahova évente egyszer, vagy tízévente egyszer jövünk be, hanem hogy milyen izgalmas kínálata lehet hónapról hónapra. Újítás az is, hogy nem hagyjuk magára a látogatót, hanem végigvezetjük tárlatvezetők segítségével , főleg az iskolás csoportokat, hogy értsék, mit látnak, fel tudják dolgozni, értelmezni tudják. A kiállításokhoz szervezünk rajzversenyeket, pályázatokat, ahol látható, mérhető, hogy hogyan dolgozzák fel az átélt élményeket a gyermekek, mennyire értették meg az üzenetét, tartalmát a múzeumi foglalkozáson hallottaknak. Én azt gondolom, hogy az az áttörés megvolt 2015 őszén, jól sikerült, a fenntartónk támogat bennünket, hogy ezeket az újításokat bevezessük. Egyébként nagyon sok pályázatot írunk, az elmúlt évben 15 pályázatunkból 10 támogatott volt, és nagy, uniós pályázatokat is nyertünk, amely több millió forintos támogatást hozott ide a múzeumba. Ezekből a projektekből valósítjuk meg a nagyszabású kiállításokat, fejlesztéseket, témanapokat. Emellett a szakmaiságra is figyelünk, a múzeumunk alapja a gyűjtemény, ezt gondozni kell, feldolgozni, hozzáférhetővé tenni, megfelelő állapotba hozni. Fontos feladat a ránk bízott anyag állományvédelmi megóvása, konzerválása, restaurálása, raktározása. Nagyon-nagyon sok olyan munkát végzünk, ami nem látványos, melyek a raktárakban végzünk, melyek a gyűjteményezéshez kapcsolódnak. Ezt a kettős dolgot, hogy a szakma is jól működjön, illetve a közönség is elégedett legyen, ezt kell egyensúlyba tartani és akkor talán jó úton vagyunk, jó úton haladunk.

A múzeum újdonságai mellett a könyvtár életében is egy hatalmas változás történt, nemrégiben átadásra került az új könyvtár. Milyen érzés volt, amikor átvágásra került a szalag?

– Igazából el sem akartuk hinni, hogy birtokba vehetjük az új épületet. A kollégákkal este leültünk, amikor befejeződött a költözés, és el sem hittük, hogy kész vagyunk, hogy minden a helyére került, kicsit végeláthatatlan feladatnak tűnt. De sikeresen befejeztük, és az átadó ünnepség után rengeteg látogatónk volt, akik boldogan és mosolyogva és elismerésüket hangoztatva mentek ki az épületből, igazán nagyon jó érzés volt.

Az új épülettel nemcsak fizikailag váltunk naggyá, hanem a feladatok és kihívások is megnőttek. Egy új épület új gondolkodásmódot igényel, nem lehet ugyan úgy, ugyanabban a metodikában tovább folytatni a munkát, mint az ideiglenes helyünkön, vagy a régi épületben. Teljesen mást, más felfogást igényel ez a gyönyörű, nagy épület, de próbálunk ennek megfelelni. Én azt gondolom, hogy idő kell ennek is, szeretnénk nyitva tartásunk rendjén is módosítani, a szombati napunkat szeretnénk meghosszabbítani, hogy délután 5 óráig lehessen kölcsönözni a könyvtárunkból, amely nemcsak könyvtár már, hanem közösségi tér is, egy olyan centrum, ahová bárki, bármikor bejöhet, nem feltétlenül könyvolvasás céljából, hanem például egy előadást meghallgatni, internetezni, vagy egy klubbon, táborban, egy tanfolyamon részt venni. Egy kicsit szélesedett a szolgáltatásaink palettája, és ennek meg kell felelni. Igyekszünk, nagyon odafigyelünk mindenre, azt hiszem eddig jók a visszajelzések.

Mint említetted, közösségi térré is formálódott a könyvtár. Én azt látom, hogy a fiatalok is előszeretettel látogatják, illetve a múzeumban jelenleg táborok is zajlanak. Mennyire nehéz megszólítani a fiatalokat, mennyire fogékonyak rá? Hiszen ma már szinte minden könyv PDF-ben elérhető az interneten például, rengeteg információ megtalálható a világhálón.

– Én azt gondolom, hogy semmivel sem nehezebb megfogni őket, mint 20, 50 vagy 100 évvel ezelőtt. Mindig beszélünk arról, hogy „mert a mai fiatalság”, „mert a digitális technika”. Én azt gondolom, hogy ugyanolyan nagy szeretettel és lelkesedéssel jönnek hozzánk önkéntes szolgálatra, diákmunkára vagy éppen könyvet kölcsönözni vagy felkészülni egy vizsgára, mint azt tették évekkel ezelőtt. Az egész épületünkben elérhető a wifi, a fiatalabb nemzedék nem biztos, hogy papíralapon fogja az ismereteket vagy tudást keresni, de használják az épületünket, használják a könyvtárat, egy lecke elkészítéséhez vagy egy vizsga felkészüléséhez, de például nagyon szeretnek a kávézóba beülni és ott beszélgetni. Eljönnek hozzánk táborozni, vagy arra is látok manapság példát, hogy a gyermek hozza a szüleit, nagyszüleit a könyvtárba. Akkora veszélyt én nem látok, az biztos, hogy másképp fogják használni az intézményünket, a használhatóságot kell nekünk alakítani a fiatalok igényéhez, elérhető, digitális eszközökkel, olyan digitális, online katalógussal, amit ők könnyen tudnak használni. Nekik ez nem kihívás, sőt, ők előszeretettel ezzel keresnek, olvasnak, letöltenek információkat. A forma változik, de a helyszín, maga hogy a tudásbázis, a könyvtár maga egy szerethető hely, és ez még mindig vonzó a fiatalabb korosztálynak is. A pedagógusok szeretik a rendhagyó órákat nálunk tartani, vagy a könyvtári és múzeumpedagógiai foglalkozásokat igénybe venni. Véleményem szerint nemcsak nekünk, mint könyvtárosoknak, vagy a könyvtárnak, hanem az oktatásban dolgozóknak is kell változtatni a szemléletükön, ki kell mozdulni a régi, berögződött keretekből, épületekből, új helyekre, tudásmegosztó intézményekbe kell bevinni a tanítási órákat, ahol a gyerekeket más hatások érik, egy új környezetben más felnőttekkel, vagy más oktatókkal való találkozásban azt gondolom, másképp sajátítják el ezeket a tudásokat. 2015-ben még minden egyes foglalkozásunkról, előadásunkról kellett kiküldjünk felhívásokat, ez mára megfordult, most már a pedagógusok keresnek bennünket, hogy a tanmenethez kapcsolódóan milyen módszertani vagy milyen órákat szeretnének kérni tőlünk. Egyszóval én nem látom olyan súlyosnak ezt a kérdést, hogy elviszi a digitális eszköz az olvasóinkat, mert otthon is elérhető, de ha otthon eléri a könyvtárat, az is a könyvtárhasználat egy más módja; nem feltétlenül jön be fizikálisan, de mégis a könyvtárat keresi. A forma vagy a hozzáférés módja lesz más, de a tartalom itt marad, s könyvtárban keresik az ismereteket. Én optimista vagyok, látva a megnövekedett beiratkozók és látogatók számát. Szerintem az újdonság ereje még sokáig fog hatni, és azt látom, hogy, aki egyszer eljön, az jön legközelebb is ebbe a csodaszép épületbe.