Blog

Városban, két keréken

Makóiságunk fontos része a kerékpár.

Nagyon szeretek itt élni. Ennek több oka is van, amelyek közé tartozik a település „mérete” is. Számomra pont elég, amivel rendelkezik, és megtaláltam itt mindent, amire vágytam. Amit leginkább kedvelek azon túl, hogy a városban él a szeretteim zöme, az az, hogy nagyjából minden megtalálható vagy elérhető távolságon belül van. És ezt nem csak középkorúan gondolom, kamaszként is így láttam, és biztosra veszem, idősödve még inkább így lesz. Lehet, van, akinek ez fura, de nem gond, nem vagyunk egyformák és az is teljesen rendben van, aki szűknek látja ezeket a kereteket. A lényeg, hogy mindenki úgy érezze, a helyén van, abból nincs probléma.

Csak egy pár éve közlekedem autóval, bevallom, picit el is kényelmesedtem vele. De előtte nagyjából harminc évig csak kerékpároztam. Régen, jó kis nyári estéken imádtam bejárni két keréken a várost, kikapcsolt és még jó mozgásforma is volt. Most is szívesen pattanok a drótszamárra, sokkal egyszerűbb vele a „parkolás”, haladósabb a tömegben, éri az embert a levegő, tekerés közben jól szét lehet nézni és biztos látunk ismerőst, ilyenkor könnyű leugrani. Persze településen belül értendő mindez, bár most már jó minőségű és biztonságos utakon elérhető a legtöbb közeli falu is. De aki csak maga örömére akar Makó táblán belül maradni, az is szinte teljes kört tehet. (Ugyanilyen remek dolog a séta is, csak most más a téma.) És ne gondoljuk azt, hogy ez mindenhol általános. Ismerőseim és ide látogató vendégek számoltak be arról, hogy milyen jó ez és micsoda lehetőség, szerencsések vagyunk. Ebbe nem igazán szoktam belegondolni, mert annyira természetes dolog a bicajozás. Úgy képzelem, hogy aki el is költözik innen egy nagyobb településre, ezt a „részét” viszi magával és nagy dugókban és zsúfolt közlekedésben szívesen választja ezt a lehetőséget. Lehet, a világ nem ebbe az irányba halad, és a „fejlődés” része a minél több gépjármű (ezeknek is megvan a maguk praktikus haszna, fontosak és nélkülözhetetlenek), de azt gondolom, nem szabad megválnunk ezektől a bevált és régi eszközökről sem. (Főként, hogy parkolóhelyeket tekintve egyre szűkebb a város).

Emlékszem, hogy tanultam meg a kerekezés fortélyait (mankókerék, aztán seprűnyél a végén), közben jó nagyokat estem is (szinte nincs olyan kiskori képem, ahol nincs sebtapasz a lábamon.) Másik kedves sztorim nagyapámmal és a bicajjal kapcsolatban, hogy amikor 16 éves korában megkapta az apukájától, akkor a tanyaszomszédok megjegyezték, felesleges lesz, mert majd nem becsüli meg. Közel kilencven éves koráig használta és ma is megvan, igaz, kiállítási darabként. De ha ránézek, akkor ez nem csak egy kerékpár. Kedves családi és makói emlék.

Mert vannak dolgok, amiken nem fog az idő és örökre értékesek maradnak.