Blog

A piacról, szeretettel

A hely, ahol a kapcsolatok a legfontosabbak.

Gyerekkorom óta kedves elfoglaltságom a piacra járás. Ebből a témakörből a legrégebbi emlékem, mikor anyukám még a lacikonyhán dolgozott és már a kora hajnal a bódéban talált vasárnaponként bennünket a tesómmal. (Más piacos napokon meg mi voltunk az elsők az oviban, hogy anyu időben nyithasson). Olyan kicsik voltunk, hogy nem értük el a magasított asztalokat, aminél állva fogyasztották a sült finomságokat a vendégek. Isteni illatok lengték körül a helyiséget és óriási büszkeség volt, hogy mi is ott sertepertélhettünk. Talán ezek miatt is akartam sokáig „boltos” lenni. Végül nem így alakult, de a kolbászt azóta is szeretem. Nagymamám is kijárt a tejpiacra árulni a többi asszony közé, tiszta kötényt és kézvédőt magára öltve mérte a tejfölt és a túrót az erre elkülönített részen. És még arra is emlékszem, amikor anyai nagyapámmal a padon szőlőt, az apaival meg lovas kocsiról dinnyét „árultunk”. Szóval, ők csináltak mindent: alkudoztak a portékával én meg ott lábatlankodtam és ismerkedtem a húzós mérleg rejtelmeivel, a kóstoltatás fortélyaival, meg füleltem az információcserére, kivel mi történt, ki mit mesélt.

A helynek ez a legnagyobb erőssége. Hogy a termék csak eszköz és igazán a másik a fontos.

Szóval, a piac nem ismeretlen terep nekem, és mindig is úgy tűnt számomra, mint mini város a városon belül. Ahol mindennek van helye, rendje, mégis, mintha önálló életet élne a saját szokásaival, írott és íratlan szabályaival együtt. Izgalmas világ, életforma, ami semmiképpen nem unalmas.

Meggyőződésem, hogy elsősorban nem a vásárlás miatt jár az ember a makói piacra. (Lehet más településeken is így van, de én ezt ismerem.) Persze, mindig van ürügy, épp miért „ugrunk ki”, de a legfontosabb mégis az, kivel találkozunk, mit látunk, és mit tudunk elintézni, megbeszélni másokkal. Ha meg netán nincs semmi komoly vásárolni való, akkor is jó csak kerülni egyet, arról nem is beszélve, hogy egy sült halat vagy lángost mindig meg lehet enni.

A piacnak hangulata van, tempója, zsivaja és lelke is. Utóbbin az embereket is értem, nem csak a mostaniakat, de a régieket is, akik részesei voltak a múltjának és most is alakítják a jelenét. Akiket a mai napig felemlegetünk, még tudjuk, hol álltak, merre volt a bódéjuk. Mindenki a részese a közös történetnek: akik szorgalmasan készítették elő szerdára, péntekre és vasárnapra a portékájukat és teszik azt a mai napig, szeretettel és gondoskodással állítják össze a legszebb árut, amivel büszkélkedni is lehet.

Bár az idők folyamán sok minden változott, a hely is újul és szépül, de a közösség, az „enyém és a miénk” érzése nem kopik semmivel. Cserélődnek az emberek, mindig jönnek újak is, de a ragaszkodás, a kapcsolódás és az egymás iránti kíváncsiság örökre marad.