Blog

Az én életem!?

Ha az igaz, hogy a saját boldogsága mindenkinek a maga dolga, akkor miért érzik mégis sokan úgy, hogy jobban tudják, mi kellene nekünk?

Így leírva elég durvának tűnik a helyzet, pedig szerintem nagyon gyakran esünk ebbe a hibába mi is másokkal kapcsolatban (akiknek az élete szintén nem a miénk és hiába akarunk jót, ez akkor is így van). Nyilván, akkor érint bennünket érzékenyen ez a kérdéskör, ha velünk vannak elfoglalva mások és nekünk adnak kéretlen tanácsokat. A saját szemszögünkből nézve ezen ki vagyunk akadva, és ez bizonyos mértékig szerintem teljesen jogos is. Főleg, ha már túl vagyunk azon a koron, hogy mindenben támogatásra szoruljunk. Akkor meg különösen, ha az említett időszakban tényleg úgy viselkedtünk, tanultunk, választottunk munkahelyet és párt, hogy az az elvárásoknak, családi hagyományoknak stb. megfelelő legyen. Lehet, hogy annak tűnik, de én ezt nem tartom színjátéknak, inkább csak az ön- és világismeret hiányának. Mert van az az időszak, amikor tényleg csak annyink van, amit mások tudnak adni nekünk és csak ebből kinőve, kilépve tapasztalhatunk meg sok mindent a környezetünkből, a dolgok működéséről és saját magunkról is. Persze, fontosak az alapok. Én nagyon szerencsésnek érzem magam amiatt, hogy biztonságos és szerető családi közeg vett körül gyermekkoromban. Tisztában vagyok azzal, hogy amit most olykor szűk keretnek érzek, az sokszor megvédett tévedésektől, rossz döntésektől. Bár éppen ez a kudarc nélküliségre törekvés viszont kevéssé tanított meg váltani, feldolgozni és továbblépni. De nincs bennem ezért harag, vagy elégedetlenség ezért, csak eljött az az idő, hogy az akarok lenni, aki tényleg én vagyok.

 Szerintem sokan vagyunk, akik csak később eszméltek fel arra, kit és mit és hogyan akarnak igazán az életükben. (Persze, addigra lehet, már legtöbbször nyakig vagyunk valamilyen életszituációban, de legalább rádöbbentünk.) Hogy miért nem korábban, arra is lehet egy-két ok, sőt, az is lehet, tudtuk, csak nem akartuk beismerni, próbálkoztunk, hátha menne minden nekünk is a szokott kerékvágásban stb. A kimenetelt tekintve mindegy is, mert előbb-utóbb mindenkinél helyére kerülnek a dolgok, csak az nem mindegy, milyen áron és kacskaringók után. Én azt tartom fontosnak, hogy magunk lássunk tisztán és világosan. Akik igazán fontosak, és akiknek mi is azok vagyunk, úgyis feltétel nélkül szeretnek és fogadnak el bennünket. Ez lenne a lényeg, amit őszintén remélek is. Persze, lehet, ez más, mint amit hittek rólunk vagy kívántak nekünk, de ezek vagyunk mi.

Senkit nem kell meggyőznünk az érzéseinkről, sem a mások által helyesnek vélt életet élnünk, még ha a legjobb szándékkal akarják is azt.

Lehet, az igazsággal kevesebben lesznek körülöttünk, de akik maradnak, azok biztosan magunkért szeretnek bennünket.

És, senkinek nem hibája, hogy így alakult.