Blog

Határok nélkül?

Néha nehéz meghúzni a vonalainkat.

Túlórázás, megoldandó feladatok növekvő halmaza, szívességből teljesített vállalások, másodállás és egyebek… Azt gondolom, egyre többünk számára egy átlagos nap nem túlságosan szívderítő rutinja. Talán éppen ennek köszönhetően nem vagyunk mindig top formában reggel, vagy ha igen, akkor azt a munkaidőben könnyen leamortizáljuk. Igen, mi magunk. Akik nem vagyunk képesek azt mondani, hogy köszi, ennyi elég, sőt. Hogy miért? Mert függő helyzetben vagyunk, meg akarunk felelni, nem merünk szólni, sok a kiadás és kell a pénz, tervünk van, amit meg akarunk valósítani… Ezer ok, de a következmény ugyanaz: egyre hosszabb regenerálódási idő, kitolt aktív idő, felpörgetett tempó, csökkenteni szükséges vérnyomás, agyalós éjszakák.

Biztos menetelés a nem túl biztató jövő felé. Van kiút? Biztos.

Beszéltem már olyannal, aki ismeri, akinek sikerült. Szóval, a környezetemben nemigen. Mondjuk, ugyanabból a zsoltárból éneklő emberekkel vagyok körülvéve nap, mint nap és mondhatni így ők sem látnak nagyon a sövényen túlra. Pedig a megoldás minden körülmény ellenére bennünk van. Mert lehet hibáztatni főnököt, körülményt, magunk természetét és családi hagyományokat, a felelősök mégiscsak mi vagyunk a saját életünkért. Nekünk kell(ene) nemet mondanunk, felállni, ha túl sok, szót emelni, ha ennyi volt. Vagy tűrni szépen, amit a sors által magunkra mértünk. Félreértés ne essék, nem lázadásra buzdítok, csak arra a körülményre világítok, hogy sokszor hiányzik belőlünk a bátorság, alábecsüljük magunkat, nem merjük használni a képességeinket és hagyjuk veszni az álmainkat. Persze, ezzel sincs gond, ha nem érezzük végül túl nagynak az árat, amit ezért fizettünk.

Magamról tudom, mindez nem egyszerű a változás. De talán nem is lehetetlen.

Én azért is akarom megpróbálni, mert a kapcsolataim látják kárát annak, hogy nem tudom a határaimat meghúzni. Sok a türelmetlen megnyilvánulásom, szaporodnak a lemondott baráti beszélgetések, a csajos programok és a meg nem írt levelek. Minimál stílusú lett a társasági életem és nem túl változatosak a napjaim. És nagyon nincs ez így jól.

Egyetlen vállalás sem ér annyit, hogy elhanyagoljam vagy megbántsam azokat, akik fontosak, és akiknek még én is az vagyok.

Nincs az a pénz, vállveregetés, ami pótolhatná ezt.

De van az a vonal, amit nem akarok átlépni.

És szeretném, ha más sem tenné meg.